Január 29.-ikén, pénteken eljött az első félév vége, amit természetesen minden diák idegességében, körömrágva vár, mert ez a nap egyben a szemeszterbizonyítvány napja is volt. A napom szokásosan indult, a jegyeket második óra végén kaptuk meg. 11 tantárgyból (a jegyeket magyar értelemben írom le) négy 5-ösöm van, három 3-asom és hat 2-esem. Tudom nem a legszebb bizonyítvány, de én erre is büszke vagyok elvégre minden tőlem telhetőt megtettem. Na mindegy a lényeg, hogy otthon nem igazán így gondolták, Imi - a nevelőapám - annyit fűzött hozzá, hogy a 2-eseket ha lehet javítsam ki, aztán nézte tovább a TV-t. Tudtam, hogy anya nem fogja ilyen könnyen elintézni, de hát mit tehetek? Este megjött, mutattam neki a bizonyítványt, hát mérges volt, mi mást mondhatnék? Aztán elkezdett velem veszekedni, hogy mert ő megmondta... Tudniillik, én nem egy olyan személy vagyok, aki csak ül, aztán mereszti a szemeit arra aki veszekszik vele, de nem ám. Nem hagyom magam lenyomni, letiporni, igenis kiállok az igazamért, a becsületemért. Tehát egyszóval visszaszóltam. Hangosan. Nem kiabáltam, de anya szerint én kiabálok. Szerintem csak nincs hozzá szokva, hogy felemelem a hangomat, mert egyébként is halkan szoktam beszélni (többiek szerint). Ennek természetesen az lett a vége, hogy anya megsértődött és vasárnapig nem szólt hozzám. Hát kit érdekel? Jobb dolgom is volt. Kiolvastam az "Az Elveszett Jelkép"-et, Dan Brown legújabb könyvét. Jó könyv volt ez, tele izgalommal és mint mindig, ebből a könyvből se maradhatott ki a családi dráma. Ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el, megéri. Bár ha úgy vesszük, nekem még mindig az "Angyalok és Démonok" marad az első helyen (igaz, hogy Brown-tól csak ezt a két könyvet olvastam, de nembaj :D).
Február 1.-jén reggel megszülettek a kiskutyák.
Hatan vannak, négy darab barna, egyiknek van szép kis fehér sála és kettő fehér, barna foltokkal. A hatból négy kislány (beleértve a két darab kis fehérkét) és akkor ugye már csak kettő fiú marad. Eleinte teljesen idegesítettek, mert folyton csak nyivákoltak, mert olyan ügyetlenek voltak, hogy nem találták meg az anyjuk cicijét, ha pedig megtalálták, akkor meg természetesen kitúrták a másikat a helyükről. Na nem mintha hat darab kiskutyának 8 cici nem volna elég, áá, neeeem, bénáskodjunk, idegesítsük csak Ádámot nyugodtan. Szóval felvettem a(z) (kutya)ápolói mesterséget és rendet tettem köztük, hogy mindenkinek jusson elegendő kaja. De ugye Jenny - ő az anyukakutya - tiszta magzatvíz volt, így hát megfürdettem, megszárítottam aztán rohant is vissza a kölykeihez. Aztán mikor úgy gondolta, hogy végzett, gyorsan lementem vele egy körre sétálni, hadd végezze el a dolgát. Viszont kitalálta, hogy csak egy nagyot pisil, utána pedig juj de jó, fetrengjünk a hóban. Na akkor aztán mondtam, hogy elég volt, indulás haza, még az hiányzik nekem, hogy megfázzon a bolondja. Anyáék pedig elutaztak mamához Tiszaújvárosba, eredetileg, úgy volt, hogy szombaton mennek, de Iminek hétvégére kellett menni dolgozni és anyának meg megváltoztatták a beosztását, így hát vasárnap be kellett menni neki is. De az alapterv volt, hogy csak akkor mennek, hogyha Jenny megszült, nehogy valami baja legyen (mintha én nemtudnám elintézni, eddig is 4x szült, egyiknél sem volt semmi baja - halleluja!), de aztán Isten meghallgatta imáimat (márha létezik egyáltalán), és hétfőn minden rendben volt. Szóval a kutyakölykök cseperednek, még nyüszögnek néha, álmukban pedig néha rángatóznak mint az idegbajosok :D , 
és ha szopnak, akkor lehetetlen pózban fekszenek egymás hegyén-hátán. Per pillanat így néznek ki, egymás tetején alszanak és általában nem mindegy, hogy ki alszik alul vagy felül. "Édes jószagú rezeda", gondolom magamban ilyenkor. Jövő hétre várhatóan már kinyílik a szemük és már hallani is fognak, azaz elkezdenek járni is rendesen. Aztán lesz ám a nagy móka... rohangásznak körbe-körbe és vakkantanak. Na olyankor imádnivalóak, olyankor meg lehet enni őket.Mint írtam, a héten egyedül voltam, és szükségem is volt az egyedüllétre. Kipihenhettem magamat, gondolataimat és bánataimat rendbe kellett szednem, de még ez az 5 nap sem volt elegendő, bár ha belegondolok, addig ilyen leszek, amíg... semmi. Erről még nemtudok beszélni, írni. Bocsássatok meg, remélem hamarosan eljön az ideje, ígérem ide fogom először leírni.
Kedden két osztálytársammal is beszélgettem telefonon, el is hívtam őket, hogy lessék meg a kiskutyákat, aztán megnézzük (itt nálam) a Sherlock Holmes-t, de csak Marko jött. Mivel Marko nem tudta pontosan merre lakok ezért elmentem elé Floridsdorf-ba, de elötte még beugrottam a boltba üdítőt venni, meg Jenny-nek kutyakonzervet, meg közben meg is néztem az Interspar-ban, amit anya mondott, hogy bőröndöt vegyek meg, mert itthon elég szakadt egy koffer van. De mielőtt itthonról elindultam Marko-ért, levittem a szemetest is. Megyek a kapuhoz, itt mindig ellenőrizni szoktam, hogy nálam van-e a kulcs. De nem volt. Na mondom ez nem lehet igaz, hol a francba van... na neee! Kidobtam volna a szemeteszsákkal együtt? Megyek vissza a szemeteskonténerhez (azt a nagy konténert kell elképzelni, aminek ilyen hátratolhatós teteje van), hát nem a fenekén van a szemeteszsák? Behajoltam, deréktól nem voltam látható, csak a lábam látszott kívülröl amint egyensúlyozok (bár, hogy hogy nézhettem ki, nemtudom, csak lógattam a lábaimat ide-oda, meg persze sajnos nemtudom kivetíteni az aurám, hogy megnézzem magam testemen kívül) és turkáltam a szemeteszsákban - mert ugye kivenni nemtudtam - és közben fohászkodtam, hogy senki se lásson meg, hogy kukázok (mert természetesen a kuka pont ott van, hogy minden szomszéd lássa, hogy te mit dobsz ki) és közben ezegyszer örültem is neki, hogy tél van, mert már 5 órakor sötét volt.
Na végre, megvolt a kulcsom, örültem is neki, aztán gondoltam is, hogy hozzám kéne kötni ilyen lánccal, mint a babáknak a cumit, hogy ne hagyják el... Na felcsaptam vérrel töltött tiszta vörös fejem és mentem a dolgomra, reménykedve, hogy senki sem látott... közben Marko hívott, hogy kicsit késni fog, míg én a Penny-ben voltam, hogy kutyakonzervet vegyek - mert ugye ebben a rohadt Interspar-ban, csak macskakaja van egy egész polcsorral) utána meg bementem a Turek-be megnézni mi jó ruhák vannak ottan... nézem, nézem milyen jó pólók vannak; Alexandra hív, hogy nem jön mert fogorvosnál volt és egész nap nem evett semmit (anyád! - gondoltam magamban) és közbe még beszélgettünk egy kicsit, mire mondom neki, hogy pólókat nézegetek és pont velem szembe volt egy bábu, amin tök jó póló volt. Mondom is Alexandra-nak, hogy tök jó póló van ezen a bábun - de az előbb mintha nem lett volna idetéve - vajon mennyibe kerülhet? Felnéztem a kedves bábu arcára... és ott dermedtem meg szégyenemben. Hát nem egy igazi ember volt ott, egy velem egyidős srác lehetett és tök mozdulatlanul állt és nézett mint a hülyegyerek a moziban. Én meg mondtam is, hogy: "Ó édes kurva élet, ilyen nincs!", gyorsan sarkon fordultam és kiviharzottam az épületböl, meg sem állva a metrómegállóig. Közben Alexandra kérdi, hogy mi van, mi történt, mire elmeséltem neki az egész szitut, erre elkezdett röhögni vagy 5 percen keresztül és mondtam is neki, hogy még jó, hogy felnéztem az arcára, különben biz' isten felhajtottam volna azt a pólót, hogy megnézzem az árcédulát. Há' kereshettem vóna...
Megjött Marko is, mondtam neki, Alexandra nem jön, mire megjegyezte, hogy tudta, hogy ez lesz (ismerjük már a lányt...) de leszarja, mi ketten is elvagyunk. Meséltem neki is a ciki sztoriaimat, mire megjegyezte, hogy: "Na most már tudom, honnan ez a büz!". Erre én jól oldalbaboxoltam, és mondtam neki, hogy: "Büzös a valagad!", egyébként is tusoltam és nem fetrengtem a konténerben.
Feljött, megnézte a kiskutyákat, megjegyezte, hogy tök ennivalók, közben sütöttem pogácsát - mert ugye Alexandra ígérte a popcorn-t, de nem jött, így hát maradt a pogácsa - és megnéztük Sherlock Holmes-t. Utána még beszélgettünk mindennapi gondjainkról, aztán végül is elment, elvégre még haza is kell neki érnie.
Másnap is eljött, akkor a Quarantine-t néztük meg angolul, természetesen Alexandra megint nem jött, mert az a kifogása volt, hogy edzenie kell... édes istenem ezek a lányok... - Henrietta! Azt hiszem igazad volt az ellenkező nemmel kapcsolatban! - .
Csütörtökön nem történt semmi, csak ültem és néztem ki a fejemből, ja meg takarítottam. Anya hívott, hogy pénteken jönnek, mert már unalmas, vagy mit tudom már én... ekkor természetesen megkérdeztem magamtól, hogy akkor minek mentek el? 4 napra? Hát érdemes volt... na mindegy, legalább 4 napot - bocsánat 4 és fél - egyedül töltöttem, valamennyire rendbeszedtem magamat is. Meg is szabtam anyáéknak, hogy vegyenek nekem legyenszíves két könyvet, méghozzá "A Kiválaszott"-at P.C. & Kristin Cast-tól - egyébként kurva jó könyv, ez a széria 3.-ik kötete, de affene is, a 4.-ikre még kell várni, de utálom, ha egy rohadt jó könyvre várni kell - és a "Hívj Be!" John Ajvide Lindqvist-től, amit majd a spanyol repülőutamon szeretnék olvasni. Egyébként a könyvet meg is filmesítették a svédek és természetesen már a "hálivúdi" amcsik is forgatják, amit idén októberre terveznek a moziban vetíteni.
Közben unalmamban csináltam egy fotót magamról is... meg is jegyezték, hogy úgy nézek ki mint egy köpőlégy. Hát kedvesek, nem? :D Ja, egyébként a teatojás van a szemem helyén. Na látjátok, hogy mi mindenre képes egy teatojás? :DMa vasárnap, utolsó napja a szünetnek... de nagyon nincs kedvem holnap suliba menni, és ráadásul első óránk föci, arról a szar unalmas vircsaftról Ausztriában és egy marha unalmas tanárral - aki a gimis előkészítőosztályomban az angol tanárom is volt, pföööj, de egy unalompofa - ... ráadásul holnaptól hivatalosan a második félévünk kezdődik.
Azt hiszem ennyi írkálás elég is...
A héten biztosan írok, elvégre egy kettő - vagy három - részes blogolást tervezek, aminek az első részét a héten biztos leírom. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése