Egy kutya élete...

Nos, hogy is kellene hozzákezdenem ehhez a bejegyzéshez?

Szerintem azt a címből is ki lehet venni, hogy egy kutyának az életét fogom leírni, méghozzá az én (egyik) kutyámét, akit Börninek hívnak.

Egy Élet...

Börni egy shih-tzu kutya, 2000. június 17-ikén született, pont egy héttel a 9.-ik születésnapom előtt.

De hogy hogy kaptam meg? Ennek is története van. :) Anya szülésznőként dolgozott Kaposváron, és pont egy nőnek segített az ikreit világra hozni. Nemtudom pontosan, hogy maszek szülés volt-e, de nagyvalószínűséggel az, így hát Kriszti (a szülőnő) kutyája Suzie éppen kiskutyákat szült. Anya "fizetésképpen" egy kiskutyát szeretett volna, hogy engem meglepjen vele. Emlékszem rá, hogy mikor mentünk Krisztiéket meglátogatni, a kutyák ott voltak az anyjukkal az ajtó mögött. Mikor megláttam őket, épp szoptatta őket Suzie és egyből feltűnt, hogy csak egyetlenegy barna kiskutya van, a többi fekete-fehér foltos volt, mint az anyjuk - Mikey az apjuk zsemleszínű volt - és én őt vettem fel, azt mondván: "Én őt kérem szépen! Ő a legaranyosabb!". Még mindig emlékszem rá, hogy milyen puha, selymes kis szőre volt neki és milyen kis apró kutya volt. Ez június végén volt, utána elmentem mamáékhoz nyaralni, mint mindig.

Anyáék megígérték nekem, hogy együtt elhozzuk a Börnikét (akinek akkor még ugye nem volt neve) a Krisztiéktől. Már nagyon izgatott voltam, hogy mikor jönnek már értem. Egyszercsak (július végén) telefonáltam nekik, hogy jöjjenek értem, mert én már nem szeretnék maradni. Azt mondták a telefonba, hogy majd a következő nap beszélünk, olyan 4 óra körül mert épp nem érnek rá. Aznap olyan izgatott voltam, hogy mikor hívnak már, ez nem lehet igaz, már 4 óra is elmúlt egy perccel, hát pont az én szüleim nem tudnak ilyen pontosak lenni?! Így addig nem hagytam a mamát, meg a keresztanyámat míg fel nem hívták nekem anyáékat, akik aztán azt mondták a telefonba, hogy a boltba beugranak cigiért és utána felhívnak... én tiszta ideg voltam, a ház előteraszán jártam fel-le a lépcsőn és azt gondoltam magamban, hogy valami nem stimmel, aztán egyszercsak befordult a zöld Suzuki Swift a mama feljárójára és láttam, hogy anyáék ülnek a kocsiban. Gyorsan odarohantam és szinte sírtam (gondolom a megkönnyebbültségtől) mert láttam őket... de akkor gyorsan hátrapillantottam a hátsó ülésre és ott láttam a kis szőrgombócot, aki a farkát csóválta és arra várt, hogy vegyem már kiiiii! Úgy örültem neki, hogy ott van az én kiválasztott kiskutyám és ott örült nekem... Akkor neveztük el Börninek a Börnikét. Anyáék azt mondták, hogy ő volt az aki először odament hozzájuk (mert ugye mindig a kutya választja ki a gazdáját) és Kriszti azt mondta nekik, hogy úgy hívják , hogy Barna, mert ugye sötétbarna színű volt a Börni.

Magyaregresen töltötte a Börni a gyerekkorát és mit ne mondjak, nem volt egy mintakutya. :) Szeretett a dohányzóasztalon olvasni, rejtvényt fejteni, de sőt még az ebédlőasztalon is a virágot megszagolni, természetesen ami egy herendi vázában volt (anya kapta szülésznőkonferencián) és hát szerintem annak a vázának a történetét nem kell tovább mesélnem... :) Volt, hogy a fürdőszobába zártuk be, hogy ne rosszalkodjon, hát nem kijött a szellőzőn, ami az ajtón van? Nem tudtuk elképzelni, hogy hogy az istenbe jött ki onnan. De volt olyan eset is, hogy bevittem magamhoz aludni, természetesen egy csomó plüssállattal aludtam és reggelre a Börni szépen szétrágott egyet-kettőt, de arra emlékszem, hogy anya gyerekkori overálos piros egérkéjét rendesen széttépte. Úgy volt vele, hogy unatkozik, hát akkor játszik már azokkal a micsodákkal. Csak azt nem gondolta, hogy azok nem fognak játszani vele...
De akkor az még hagyján, mikor egyszer keresem, hogy hol van, hát nem látom, hogy szalad a traktor után felfelé a szőlőhegyre? Azt hittem szívbajt kapok. Kapott érte is rendesen - mire apám büszke volt rá, hogy jól tettem. Szegényt mindig büntette, akármit is csinált, bepisilt, vagy belerágott a cipőbe. De rendesen, volt, hogy szegényt a falnak csapta...

Viszont olyat is meséltek nekem anyáék, hogy mikor Székesfehérváron voltunk Évinél, szegényem ki akart ugrani az üvegajtón, csak hát nem tudta, hogy ott üveg van. Nem jött össze aranyomnak.
De a legjobb az, amikor arra tanítottam, hogy a hullahoppkarikát ugorja át, kekszeket tettem le neki, hogy erre kell menni. Hát nem kikerülte? Úgy volt vele, hogy minek ugrándozzak én itt, ha erre egyszerűbb?

Mikor Kaposvárra visszaköltöztünk és az egyik albérletből a másikba költöztünk, sajnos elvesztettük a Börnit. Be volt zárva a fürdőszobába, hogy ne szökjön el. Valaki kinyithatta és nem vette észre, ő meg szépen elment. Nagyon sírtam, minden éjjel rá gondoltam, hogy hol lehet szegényem, él-e még? Egy hét múlva felhívott minket egy család, hogy megtalálták a Börnit, jól van. Olyan boldog voltam, hogy újra velem lehet, és olyan boldog voltam, hogy felismert. Rossz volt arra gondolni, hogy mi van ha azt gondolja, hogy nem szeretjük őt és ezért van valaki másnál? A család megkérdezte, hogy nem adhatnánk-e nekik a kutyát, mert olyan aranyos. Nem hagytuk ott nekik, nem bírtam volna ki... de ha tudtam volna valami más megoldást, biztos felajnálom nekik.

Tiszaújvárosban Börni két évet élt, abból egyet velem, mikor a mamával éltem. Talán szeptember vége volt... mama elkísért a kapuig, mert iskolába mentem, aztán a Börnit keresgélte, mert nem találta. Egyszercsak hátrament a tyúkokhoz és látta, hogy 11 tyúk fekszik döglötten, a kakas tiszta fáradtan a Börni meg csóválta a farkát. Hát Börnikém megint azt gondolta, hogy ezek ilyen tollas valamik amik majd játszanak vele. Nem jött össze neki, csak annyi, hogy kifárasztotta rendesen a tyúkokat. Nagyanyám sírt is rendesen, hogy mert a jó csirkehúsleves...

Börnit 2004-be hoztuk ki Bécsbe, emlékszem rá, hogy az albérletben laktunk és mikor bementünk, ő egyből az asztal alá ment. Az volt mindig a kedvenc helye.
Bécsben is volt egy-két eset. Mindig félt más kutyától, aztán egy palotapincsi annyira játszani akart vele, hogy szegény kis hülye hazáig futott, addig menekült (nem volt az olyan sok kb. 150m) de a palotapincsi - Sandynek hívták - meg kergette odáig. Két úttest is volt a megtett útvonalon, és nagy szerencsénk volt, hogy nem jött egy kocsi se.

2005 februárjában, Kaposváron voltunk újra, a Heniéknél látogatóba. Anya és Marika vásárba mentek, aztán mikor Heni és én eléjük mentünk, ők pont akkor jöttek. Láttuk, hogy Marika valamit hoz a kabátjában. Gondoltuk, hogy valami csirke lehet az, elég furcsán nézett ki, aztán megláttuk, hogy egy aranyos kis csöpp shih-tzu kiskutya. Ő lett a Jenny, a Börni társa. :) Emlékszem rá, hogy mindig játszani akart a Börnivel, de az olyan mafla volt, hogy folyton morgott rá, sose engedte odaadni neki a sípoló kis halacskáját, amit annyira imádott. Aztán idővel összebarátkoztak, aztán ha a Jenny is rosszalkodott, ő is benne volt a játékban.

2007 nyarán a Börni bal szemébe belekapott a mama cicája, egy félperzsa egyik szeme kék, másik zöld szemű cica. Börninek szegénynek kiesett a lencséje, és a szeme is kifolyt szegényemnek. Az állatorvos megmentette, annyit tudott segíteni neki, hogy a szaruhártyáját összevarrta neki. Ugyanezen a nyáron Jennynek és Börninek 7 kiskutyájuk született, ebből az egyik sajnos halva született. Börni szinte rettegett a kiskutyáktól, de azért játszott velük. Az első csapatból vitték el Juditék a betegszemű Mortit, aki azóta is virul a három kiscsajszi mellett.
Ugyanez év telén is született 7 kiskutya, ami nem volt tervezett, de sajnos megtörtént.

Börnike innentől kezdve agg kutya lett, nyugis típus lett, elvolt magának. 2009 telén új kiscsapat kiskutya jött ezúttal viszont 8! 2010 telén (most feburárban) is új csapat kiskutya lett. Szép kiskutyákat csináltak a mi kutyáink! :)

Börni szegényem kezdett rosszul hallani, s a másik szeme is sajnos csak rosszabbodott. Nyárra aranyom sajnos semmit nem látott már, hallani is alig hallott, csak a szaglása volt meg neki, az volt a mindene. Az éles hangokat hallotta, mert volt neki egy sípoló malaca, folyton csak sípolt vele, akárhányszor hazajöttünk, mindig gyorsan megkereste és megmutatta, hogy neki mije van.

A nyár végén kiderült, hogy Börninek egy daganata van a bal szeme alatt a szájüregében. Az állatdoki kihúzta neki a fogait - szegénynek mind kihullott olyan rossz volt neki - és érdekes módon utána olyan jól hallott és jó étvágya is volt neki. :) Mindig olyan boldogan jött sétálni, szagolgatott folyton mindent. A daganat sajnos tovább nőtt neki, annyira, hogy a bal szemét teljesen feltolta a homlokához. Aranyom, szegény olyan torz volt, mégis mindig olyan jókedvű volt.

Aztán az utóbbi napokban, már nem evett... nem akart már enni, éppenhogy csak egy kicsit evett. 4 nap alatt rengetegett fogyott, szinte érezni lehetett, hogy lóg rajta a bőr. Inni ivott. Levegőt se kapott már rendesen, csak hörögött szegény. Tegnap már nem is aludt, úgy esett össze. Nem mert elaludni szegényem, félt, hogy mi lesz.
Így ma megnézte az állatorvos, és azt mondta neki, hogy még tud rajta segíteni, de nem sok van neki hátra. Anyával tegnap megbeszéltük, hogy mi legyen.

A Vég - új Kezdet?

A végső döntést én hoztam meg az állatorvosnál. Hagytam, hogy elaltassa az orvos. Anya nem mert semmit mondani - a szívünkkel nem akartuk, hogy elmenjen a Börni... de az eszemmel tudtam, hogy már csak szenved szegényem. Imi nagyon nem akarta, hogy elaltassuk. Szeretett volna még egy hetet várni. Nem volt ott velünk, de szerintem könnyebb így neki.

Az orvos beadta neki az altatót... emlékszem, hogy Börni a kezeim közt volt, és próbáltam nem sírni, de csak jöttek a könnyek. Azt akartam, hogy boldogságot érezzen mikor elmegy. Szegény csak hörögött... fogtam a mellkasát, hogy érezzem a szívverését. Duff-duduff... aztán egyre csak gyorsult. Du-duff-du-duff-du-duff. És utána kezdett neki lelassulni. Összeesett szegényem. Elaludt... és utána jött a második injekció, ami megállította a szívét. Ott sírtunk anyával, én ott simogattam a Börnit... nehéz volt nagyon.
Elvittük Lipótra a Börnit, ahol ástam neki egy gödröt. Egy kosárba volt, betakarva egy régi törölközővel... melléje tettem a kedvenc sípoló malacát, aztán betettük egy zsákba és eltemettem.

Börni 10 évet élt, kutyaévben 77 évnek számít... szép kor. De nekem túl kevés.

Tudom, az utóbbi időben nagyon türelmetlen voltam Börnivel. De nagyon remélem, hogy szép élete volt. Tegnap és ma úgy nyomta hozzáma fejét... nem tudom, tudta-e, hogy most itt vége? Csak reménykedhetem, hogy jó döntést hoztam. Mert az ő érdekét néztem, hogy ne legyen rossz neki. Addig menjen amíg boldog és nem szenved annyira. Remélem, hogy megértette, és nem haragszik rám. Akárhol is van most, nagyon remélem, hogy jó helyen... és boldog.

Viszont rájöttem egyvalamire: Börni mindig is szeretett engem, akármi is volt. De legfőképp arra, hogy nem csak egy családtagot vesztettem el, hanem a leghűbb társamat, a legjobb barátomat... :(

Imitől bocsánatot kérek, amiért nem lehettél ott - de hidd el, jobb így neki is és neked is (mégha tudom, hogy nem is olvasod). Mert mégha a konyha pincéjében is sírtál, tudom, hogy rossz volt neked. De inkább megspóroltuk a fájdalmat...

Judit! Lómami! Sajnálattal közlöm itt, hogy a Morti apukája, ma az én döntésemre elhunyt.

Remélem, hogy ezért nem számítok rossz embernek... folynak a könnyeim, tiszta vörös a szemem és azon aggódok, hogy Jenny hogy fogja megszokni a magányt. Mert nem tudja, de remélem érzi, hogy Börni nincs már többé.

Börni! Drága kiskutyám... akárhol is vagy, nyugodj békében!

A Csend hangjai...

Itt a nyár... élvezni kell nemde? :)
Most nem írok semmi bevezetőt így hát a dolgok közepébe vágok, egyébként is olyan szar kedvem van, hogy semmi kedvem hozzá.

Múlthéten jöttem Magyarországra, első utam Miskolcra vezetett. Unokatestvéremékhez, Roliékhoz mentem, mivel Mama nincs itthon Tiszaújvárosban - szanatóriumban van Mezőkövesden 3 hétig, hogy kipihenje magát - . Szombaton mentem, anyáék átvittek Győrbe, reggel indult a vonatom (mellékesen megjegyzem, hogy anyáék maradtak, sőt Juditék is átmentek Lipótra, mert falunap volt) és Budapesten át kellett szállnom - természetesen hol máshol, a Keleti parasztelosztóban, érdekes egyébként az is, hogy a Keletiben az utasok 80%-a azzal a vonattal ment Sátoraljaújhely felé (borsodi cigányok - na nekem semmi bajom a cigányokkal, de ezek hangosak voltak - ) amivel én - egy zöld bőrüléses "retro" klímájú vonatra - értsd: ablakot lehúz-meleglevegő bejön - ahol azt hittem a hátam leszakad, még olvasni sem tudtam, nemhogy még a lábamat feltenni a szembelevő ülésre, mert egy vén tatának oda kellett ülnie, holott még egy csomó hely volt, és természetesen Miskolcon szállt le ő is, mert véletlen sem Hatvanban lakott.

Szóval Roliék onnan elhoztak, náluk voltam egy hétig. Vasárnap leugrottunk Papóhoz, meg Mamó sírjához. Hétfőn dolgoztak, így én csináltam ebédet - mert én így akartam - méghozzá, salátás-csirkemelles tortillát. Természetesen dícsérték a "főztömet" (csak melegíteni, a csirkemellet megpirítani, a salátát, uborkát, paradicsomot kellett összevágni, akárcsak a szószt összekeverni) és lenyalták mind a tíz ujjukat egymás után kétszer is. Ha nem szóltam volna rájuk, talán még a lábujjukat is lenyalják =D . Kedden elmentem a Szinvába, vettem egy angol nyelvű könyvet, aztán du. Katával szaunáztam és szoliztam egyet. Szerdán nem volt semmi különös - kivéve Éva nagynéném és Barbara unokanővérem, akiknek csirkeagyukról nincs mit beszélni, mellékesen még annyit, hogy annyira parasztok, hogy a krumpliföld szalad utánuk - , csütörtökön lementünk Tiszaújvárosba, Roli megfodrászkodott, addig Papónál voltam, végül Miskolcon bementünk egy turkálóba, ahol csak fosok voltak, aztán elmentünk Katáért, utána az Auchan-ba, bevásárolni és pénzt beváltani, mert Roliék Olaszországba, Bibionéba nyaralnak (jut eszembe, Roli egyik ismerőse így ejtette ki a helységet: Báj-báj-van, szóval angolosította =D). Pénteken Roli dolgozott, Kata elment Nyékládházára, a szüleihez, és fodrászkodni is ment. Este Rolival mi is odamentünk, aztán segítettem nekik bepakolni a kocsiba, és szombaton reggel 6-kor pedig elindultak. Én ott maradtam délig, aztán visszamentem Miskolcra, ahol este megnéztem a Nyolc Tanú és a Katakombák című filmet. Vasárnap eljöttem Tiszaújvárosba mivel unatkoztam (megjegyzem: kezdtem hiányolni a sok nevetést és viccelődést Roliékkal).

Nem történt semmi különös, viszont a lényeg most jön:

A Csend hangjai...

Élvezem a csendet. Vagyis élvezném ha tudnám. De mit élvezzek rajta? Ebben nőttem fel. Csend. Csend. Csend. Semmi hang, csak csend. Suttogás. Mi az? Hang. Zene. Zaj. Dörömbölés. Zúgás. Mik ezek? Egy normális embernek ezek a hangok természetesek.

A szitu az, hogy ma reggel nagyanyám dögje - most egy ideig biztos így hívom, egyébként Yorkshire Terrier - nem hagyott békén aludni, folyton ugatott a fülembe. Na mondom kiengedem már. Mennék vissza az ágyamba, egyszer belelépek valami szúrósba, fájt is rendesen. Kivettem a talpamból, valami fehér darab volt az, mire ráeszméltem, hogy mi az. Mondom ez nem lehet, igaz, biztos még csak álmodom. Odarohantam az éjjeli szekrényhez, viszont nem találtam sehol amit kerestem, aztán kutakodtam a földön és fohászkodtam magamban, hogy ébredjek fel, vagy, hogy legalább ne találjam meg. Egyszer csak a kezembe akadt... a készülékem. A hallókészülékem! De nem akárhogy nézett ki... totálkárosra szét volt rágva! Az a rohadt dög! Szétrágta a 4000 €-s hallókészülékemet, és nem egyet. Mind a kettőt! Fájdalmamban és mérgemben felordítottam, szinte biztos voltam, hogy az egész falu hallja. De nem nagyon jutott el a tudatomig, hogy mi is történt... megmostam a fogamat, felöltöztem, felszedtem a dög szarját (elnézést a vulgáris kifejezésért) a konyhából és feltöröltem a pisijét - nem elég, hogy szétrágja a készülékemet, de még takarítsak fel utána - aztán fogtam a készülékek darabját és átmentem nagybátyámékhoz, akik pár házzal odébb laknak. Mondtam mi a helyzet. Tulajdonképpen ekkor tudatosult bennem és zokogtam, de keservesen. Nem hallok most semmit, csak ha hangosan beszélnek. De akkor sem hallok, csak hangot. Nem értem mit mondanak... de szerencsére tudok szájról olvasni. És még telefonálni se tudtam Anyának, mivel nem értem mit mond a telefonba. Szerencsére Ica, a Keresztanyám felhívta és mondta mi történt. Anya azonnal intézkedett a Hansaton-os cégnél, utánaérdeklődött, mit lehet ilyenkor tenni, hogy kapok-e új készüléket. A biztosító azt mondta, hogy egy részét fizeti (hogy mennyit azt nem tudom), de egyébként kapok újat. Úgyhogy anya elküldte nekem a régi készüléket, amit holnap kapok meg. Tiszta depressziós vagyok, nekem a készülékem az egyik legfontosabb lételemem és ezt a készüléket imádtam egyszerűen egy modern kütyü volt és alig lehetett észrevenni. Mama majd csak holnap jön, biztos majd sírni fog, hogy az ő Tünikéje milyen rossz volt, és milyen kurva drága volt a készülékem. A dolog iróniája, hogy vele is ugyanez történt 8 évvel ezelőtt, mikor még Kaposváron laktunk. A Börni - ő az én kutyám - megrágta az ő készülékét, mert Mama otthagyta a szekrényen a készülékét. Még mondta is nekem, hogy megöli a kutyámat. Na legszívesebben én is ezt tenném ezzel a döggel, csak van annyi eszem, hogy nem teszem, mert abba Mama halna bele. Neki ez a kutya a mindene. Viszont más az, hogy Mama egyáltalán nem szereti hordani a készülékét, és nem is hordja még ha kellene is neki. Még annyit, hogy Mama legalább hall ha beszélnek neki, csak érthetően kell neki beszélni. De én... én nekem szükségem van a készülékemre, nap mint nap legalább 18 órán keresztül... beszéltem ismerősökkel a neten, és bíztattak, hogy nézzem a dolog jó oldalát. Egy kis nyugalmam lehet... és, hogy ők mi mindent meg nem adnának azért, hogy ne halljanak semmit, a sok zaj, a sok beszólás, a sok gonoszság. De én ebben nőttem fel... a csendben.

Hogy ne legyek depressziós, lekötöttem magam. Icával bementem a Tescoba, vásároltam magamnak ételt, italt... Aztán itthon meg csináltam túróval töltött zsemlét. Mamóm szokott mindig ilyet csinálni, mikor kicsi voltam, nagyon imádtam. Nos, életemben először csináltam egyedül és nagyon finom lett! =) Ja meg fürödtem délután és olvastam a Dan Brown - A Megtévesztés Fokából is vagy 200 oldalt. Imádom ezt a könyvet! :)

A Csend és a Hang

Akárcsak Jin és Jang. Két ellenkező dolog. Én tudom milyen a csend és milyen csendben élni. Nagyon nyomasztó tud lenni és még jobban arra utal, hogy csak magad vagy, csak magadra számíthatsz. Természetesen megvannak a pozitívumai is... ha valami hangos nekem, vagy már idegesít, akkor "csak" kiveszem a készüléket és a csend körbeölel. Viszont mi az a hang? Mert hiába hordok készüléket, kérdéses, hogy én a valódi hangomat hallom-e? Az emberek akikkel beszélek, nekik is a valódi hangjukat hallom? Nem mélyebb? Nem magasabb? Nem vékonyabb? Nem tudom. Ez a baj, hogy nem tudom. Milyen ha valaki beszél hozzám, és én azon tűnődök el, hogy milyen lágy kellemes a hangja, aztán a valós életben, pedig torz? Mert a mikrofon torzít azért... na jó nem sokat, de mélyít. Valójában nem is hallom a saját hangotokat. Arra kérlek benneteket: NE kérjétek az élettől, hogy mit meg nem adnátok a csendért. Mert nem érdemes. Örüljetek, hogy hallotok... itt vagyok én, készülék nélkül és még a saját légzésemet sem hallom. Itt ülök, pötyögtetem a billentyűzetet, nyomogatom a telefonomon a gombokat. Érzem őket... és elképzelem, hogy hallom őket. De nem hallom őket, hanem "érzem" a hangokat, vibrálnak körülöttem... mintha körbevennének. Minden egyes gomb lenyomásával, minden egyes levegő kifújásával érzem a hangokat. Érdekes, hogy amikor ma mentem biciklivel ki a városba, nem csak éreztem a szelet a fülem mellett, hanem hallottam is. Gyengén, de hallottam. Hallottam, ahogy zúgnak a mellettem elmenő autók, buszok, motorok... és jó volt. =)

Emberek! Olvasóim! Én már beletörődtem, hogy nagyothalló vagyok és, hogy a Csend körbevesz és a Hang csak egy kis darabját hallom. De Ti... becsüljétek meg amíg hallotok. Sok rossz van abban is, tudom, de a jó oldalát nézzük mindennek, nemde? Engem csak az keserít el, hogy a dögnek pont a készülékemet kellett kinéznie és megrágnia. Együtt élek már a Csenddel, a Csend már az életem része, ahogy nektek a Hang. Ne kívánjatok semmi meggondolatlant... hisz mindenki valamire kárhozatott, mindenkinek megvan a maga sorsa. =)

Élvezzétek a hangokat, addig én megpróbálom élvezni a csendet... =)

A Csend hangjai...

My super sweet (?) nineteen...

Ma vagyok 19. Pontosan 19 évvel ezelőtt születtem meg. Na azért nem pontosan, ma egy csütörtöki napot írunk, én pedig egy hétfői napon születtem. Azon a bizonyos június 24.-ikei napon döntöttem úgy, hogy elhagyom a biztonságot nyújtó anyai méhet és a teli veszedelmes, élménydús világra jövök, hogy élhessek, érezhessek, tapasztalatokat szerezhessek... de legfőképp idősödjek.
Születésnap. Mi az? Mit értünk pontosan a születésnap alatt? Felteszek nektek egy kérdést: hány születésnapja van egy átlagos embernek az életében? Mindenki tudja a választ, csak sajnos sokan a rosszat adják meg. Tulajdonképpen mit is jelent a születésnap? Számomra - csak az én szemszögemből tudom leírni, s ha valakit megsértenék attól előre is bocsánatot kérek - nem jelent a születésnap semmit. Nem több nekem a tegnapi, a holnapi, vagy a 2003-as év augusztus 13.-i napnál. S, hogy mért? Azt kell mondanom sajnos, hogy számomra a születésnapom elvesztette a varázsát. Június 24.-ike valahogy mindig is bűvös szám volt számomra és meg is mondom miért. A június ugye a 6.-ik hónapja egy évnek. Páros szám, akárcsak a 24. Viszont ha a 2-est és a négyest összeadjuk 6 jön ki belőle, vagyis a születésem hónapját is kiadja. Megint páros szám. Mégha a 2-ből is elvesszük a 4-et, akkor is -2 jön ki, megint "páros szám" (negatív számoknak nincsen párjuk, ezért írom idézőjelben). De vegyük például az évszámomat. Igaz, a szám maga nem páros, de ha összeadjuk őket, megint páros számok jönnek ki ugyanúgy negatív számban is. De ha például csak az évszámomat a hónappal (nulla nélkül) és a nappal szorozzuk, megint páros szám jön ki, mégha osztom is, akkor is páros jön ki. Ha különszedjük az összes számot és azt is egymással szorozzuk, megintcsak páros szám jön ki. Az osztással itt már nem próbálkoztam, hiszen 0 jön ki. Vegyük méghozzá a születési időpontot: 14.30. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy itt is páros számok jönnek ki, akárhogy számoljuk őket. Tehát egyszóval bűvös számok vesznek körül, páros számok.
Csak tudnám, hogy miért is olyan bűvösek? Az életem tele van unalommal, a sors nem adott nekem célt. Ha jobban ki szeretném magamat fejezni, akkor mondhatnám is azt, hogy a sors engem inkább arra kárhozatott, hogy szenvedéseken keresztül találjam meg a boldogságot...
Miért is kérdőjeleztem meg a címben a születésnapomat? Mert sose úgy telik el a születésnapom, ahogy szeretném. a 19.-ik születésnapomat is "egyedül" töltöm, mert anya és Imi dolgoznak, az iskola ma konferencia miatt elmaradt. Felkeltem, az asztalon találtam két külön üdvözlőkártyát, egyikben 50 €-val amit Imitől kaptam, másik pedig egy idézettel anyától, plusz belgacsokis sütit és 18 szál rózsát - anya arra hivatkozott, hogy a Hoferban csak ennyi rózsa volt - . Ma el "kellett" mennem a bankba a Grabenre, anya tanácsadójának leadni a papírokat amit nekem kellett aláírni. Utána elsétáltam a belvárostól a Millenium City-ig, ahol meglátogattam a Saturnba Sabine-t, egy volt osztálytársamat, aztán megajándékoztam magam egy Starbuckos Vanilla Frappucinoval, aminek az íze most nem sikerült olyan jól. Utána találkoztam Derya-val szintúgy volt osztálytársammal, akitől kaptam egy karláncot és egy linzer sütit mint "tortaként" :) . Lementünk még a Dunaszigetre, megnézni milyen színpadokat állítottak fel, ugyanis holnaptól Dunasziget Fesztivál lesz egészen vasárnapig. Sétáltunk még egy kicsit, beszélgettünk aztán elbúcsúztunk egymástól. Mikor hazaértem, a kimosott ruhákat kiteregetettem, betettem a színes szennyeseket szóval újra mos a gép. Most éppen virágot locsoltam, egy banános krémtúrót ettem, aztán anya majd hoz a kérésemre két finom kebabot... Nemtudom mi lesz még ma, de biztos nem így képzeltem el egy születésnapot... nem egyedül legalábbis, mégha 3 órára találkoztam, beszélgettem is egy volt osztálytársammal. Sokan azt kívánják, hogy élvezzem a napot, mert ez az enyém... a többi is ugyanúgy az enyém mint ez, csak az a baj, hogy nemtudok mit élvezni rajta, mert utálom a magányt.
Persze engem nem is érdekel az, hogy ki milyen ajándékot vesz, hogy ki mit kíván nekem. Sajnos már nem tudok úgy örülni egy ajándéknak, mint mikor még kisebb voltam, akkoriban ha kaptál egy ajándékot az luxus volt. :) Viszont nekem a gesztus a fontos és az, hogy hogy kívánja a személy. Többet ér nekem az, hogy gondolnak rám és kívánnak valami jót, vagy akár legyen rossz is, de legalább gondolt rám az a személy ami azt bizonyítja, hogy igenis számítok neki valamit és nem csak udvariasságból köszönt fel. Bár őszintén szólva... igazán szeretnék egy olyan születésnapot, ami teli van meglepetésekkel. Itt nem arra gondolok, hogy kapok egy Práda táskát, vagy egy Guccsi napszemüveget, vagy akár egy Dolcse és Gabona farmert... nem, dehogy - egyébként se kellene ilyen pénzkidobós szar - . Egy olyan születésnapra vágyok, ahol hazajövök, és mindenki aki nagyon fontos számomra ott vár egy kis tortával, hogy hadd fújjam el azokat a gyertyákat - már ha bírja a tüdőm, minden egyes évben egyre több gyertyát kell elfújnom :D - és gratulálnak. Aztán pedig kapok egy olyan ajándékot amire egyáltalán nem számítottam. Nekem mindegy, hogy mi legyen az, bármi lehet az, csak okozzon nekem rendesen meglepetést. Egy olyan ajándékot, amire egyáltalán nem számítottam. Na jó azért ne jöjjenek bérgyilkosok aztán lőjenek szitává minket szét, aztán tátom a szememet mert megleptek (Kill Bill-es teória :D ) , nem... kedves gesztussal. Csak az a baj, hogy ez sajnos sosem fog megtörténni, mert az álmok álmok maradnak és valamikor vissza kell szállni a földre. De talán egyszer meglepnek...
Az az igazság, hogy adni jobban szeretek mint kapni. Jobb öröm nekem az, ha mást tiszta szívemből őszintén felköszönthetem és valami magam készítette kis csecsebecsét, vagy egy kis ajándékocskát odaadhatok neki, de még ha egy kis idézetet felmondok, boldoggá tesz, hogy a másikat boldoggá tehetem.
Szóval ennyi... egy születésnap. 19 év. Az utolsó tízes szám az életemben, után jöhet a második X. Azt hiszem még kihasználom az utolsó "tini" évemet, az utolsó tízes miatt ^^ . De jó lesz... 19 éves lettem ma, s az is csak egyszer. :)
Mindenkinek köszönöm szépen, aki gondolt rám ma és felköszöntött, és köszönöm szépen a jókívánságokat... :) Azért kiélveztem a "napom" lehetséges részeit.

Lillám!
Nagyon sajnálom, hogy nem lehetel itt velem, és ünnepelhetnénk együtt. Számodra a meglepetésem ezek lettek volna: körbevittelek volna Bécs híres helyein, elvittelek volna a vidámparkba, állatkertbe... de amit mind mostanáig nem mondtam el neked, amit nagyon titkoltam, hogy meglepetés legyen: holnap a Balatonra utazunk egészen vasárnapig. Oda jöttél volna velünk, igaz szűkösen, de el tudtam volna aludni a földön. A Balatonon elszórakoztunk volna együtt Henivel, élveztük volna a napot - nagyon remélem, hogy napos idő lesz - szórakoztunk volna egymás közt, sőt ami még meglepetésem lett volna, az az, hogy egy kívánságlaternát engedtünk volna a Balaton fölé, aminek a gondjainkat és kívánságainkat elmondhattuk volna. Henivel meg fogom tenni, de sajnos nélküled. :( Majd gondolok erősen rád.
Arra kérlek, hogy hallgass néha a szívedre is, mert most igen eszesen gondolkodol... vigyázz magadra és szeretlek, mert akármi is történjék, mindig itt leszek. :)
Henim, drágám! :)
Holnap találkozunk, már nagyon várom! Remélem sokminden mesélni valónk lesz, mert már lassan egy éve, hogy nem találkoztunk, nagyon hiányzol már! Ja, és nem felejtettem el, téged is szeretlek nagyon, holnap majd megmutatom mennyire! ^^
Kata & Roli!
Nemtudom elolvastátok-e a bejegyzésemet, de ha igen, annak nagyon örülök! Ne feledjétek hamarosan megyek, sok mesélni valóm van és én is hallani akarom a ti mesélnivalóitokat, de legfőképp látni akarlak benneteket! Naná, hogy benneteket is szeretlek! :)
Imi!
Köszönöm, hogy vagy olyan jó ember és hogy igyekszel az apai szeretet pótolni!
Mindig is fontos ember leszel az életemben! :)
Anya!
Nemtudom, hogy te szoktál-e engem olvasni, mert nem említettem meg neked a blogom címét. Valahogy kellemetlen egy kicsit, hogy olvassál, de tudom, hogy tudsz a blogomról!
Köszönöm szépen neked, hogy 19 éve a szíved alatt hordoztál, nagy nehézség árán megszültél engem, s aztán a világ gonoszságaitól megvédtél. Sajnos voltak nehéz időszakaink, amiben nehezteltünk egymásra, de ugyanúgy támogattuk is egymást! Köszönöm, hogy ilyen anyukám vagy, amilyen. Szeretlek, még ha nem is mutatom ki úgy, ahogy szeretnéd! :)

A kérdésre a válasz: egy átlagos embernek - meg a nem átlagosnak is - egy! születésnapja van az élete során! :)

Visszatérés

Itt vagyok, élek, nagy szünet után visszatérek. Bár ha belegondolok, nem nagyon hiányoztam senkinek, ami igencsak elszomorít. Lómami! Köszönöm szépen a kommentedet, meglepetten ért, viszont egyben a boldogság is eltöltött... :) Ildikó, mint ígértem írok majd a nyár folyamán a BMIK blogjába is, csak türelem! :) Három hónap az sok idő, főleg az eseményeknek. Azért nem írtam, mert nem tudtam még mit, aztán mikor tudtam volna, akkor meg nem engedett az idő. Dióhéjban összefoglalva ennyi történt: áprilisban dolgozat, aztán Párizsba osztálykirándulás, BMIK est, májusban dolgozatok, előadások, portfólió leadása, az év utolsó BMIK estje, júniusban pedig dolgozatok aztán itt vagyunk a mai napon. Most következzék a nem dióhéjas, hanem a részletes összefoglalás. A BMIK esteket most kihagyom, azokat majd a blogján megtalálhatjátok, semmi pánik.

Április
Egyetlen dolgozatunk volt, méghozzá németből - egyben az év utolsó dolgozata ebből a tantárgyból - ami hála az égnek 4-esre sikerült (magyar jegyben az 2-esnek számít), Bár nem számítottam jobbra, mert a tanárnő egyébként se szokott ennél jobb jegyet adni. Április 12.-ikétől 19.-ikéig a párizsi osztálykirándulás volt megszervezve! :) Az utazásban - mint természetesen minden osztálykirándulásban - volt természetesen szórakozás, csodálkozás, veszekedés, dráma de legfőképpen ÚJDONSÁG!

Hétfő, 2010. április 12.
Délelőtt még suli volt, rendes tanítási nap, az utolsó órát elengedték, hogy a reptéren délután korábban ott lehessünk. A találkozót 4 órára beszéltük meg a kis terminálban, összesen 15 diák, az osztályfőnökünk és egy tanár ment. A repülőnk 18.35-kor indult, de elég szar volt, mert be kellett szállni egy buszba ahol úgy álltunk mint a heringek és természetesen a reptér leghátsó sarkába vitt minket. Párizsba a Charles de Gaulle reptérre érkeztünk meg 20.20-kor, ott felvettük a csomagjainkat és gyorsvasúttal meg metróval több mint egy órát tartott az út be Párizsba, aztán onnan a külvárosba ahol a motelünk volt. Hát mit mondjak, nem szépítem a szót, nem a legjobb motel volt, de elment. A fiúk kaptak kétszer 4-es szobát (4 fiú egy-egy szobában) a lányok kétszer 3-as szobát (3 lány egy-egy szobában) és a két tanár pedig külön-külön szobát kaptak. Természetesen a fiúknál két csapat volt: a menő csapat, meg a lúzer csapat. Én hova kerültem? Természetesen a lúzerekhez bár így is édesmindegy volt mert egyik csapathoz sem akartam kerülni, egyébként is mindenki társaságában elvegyülök. Hogy is mondják ezt? Ja, liberális vagyok! Miután megkaptuk a szobánkat, elmentem zuhanyozni hulla fáradtan, ahol azt hittem szívinfarktust kapok, mert a zuhany egyből leköpött jéghideg vízzel, így hát már éjfélkor nem voltam se fáradt, se álmos. De jó... ja, megjegyzem, hogy aludni nem nagyon lehetett, mert papír párnánk meg paplanunk volt, úgyhogy próbáltuk a legjobbakat...

Kedd, 2010. április 13.
A motelben reggeliztünk (bagett volt, mi más?) aztán első úticélunk az Hôtel de Ville volt. A tanár idegenvezetősködött nekünk, de sajnos már elfelejtettem mit mondott, mert annyit tudott beszélni, hogy mire a végére ért már elfelejtetted mit mondott az elején. Na mindegy, utána elmentünk a la Notre Dame-hoz, megnéztük belülről, aztán hátulról is, elég szép volt. Utána megnéztük a le Monde de Arabesque-t, felmentünk a tetejére ahol kiláthattunk a belvárosra, aztán sétáltunk a belvárosban, ahol kajálhattunk (sok választani való volt, mert volt olasz konyhától japán konyháig mindent - természetesen francia konyhát nem - találtál). Alex, Amel, Andreas és én egy olasz étteremben ettünk, egy Penne á la Pomodrót ettem. Hát nem volt ez még egy gyerek adag se, olyan kevés volt, meg aztán parmezánt is vagy egy tonnát tettem rá, mert semmi íze nem volt, és akkor az árról még ne is beszéljünk. Kibaszott drága ott minden... Volt még egy kis időnk és szétnéztünk a butikok között. Alex természetesen már kinézett magának egy cipőt 29€-ért, ami tényleg nem volt drága és jól is nézett ki. Mivel utál angolul beszélni, engem kért meg, hogy segítsek neki. Mondom jó, bemegyünk a boltba, levettük azt az egyetlen cipőt ami kint volt, felpróbálta aztán megkérdeztem az eladónőtől, hogy hol a másik párja. Erre azt mondja: "You go down!" , elveszi a cipőt és visszarakja a helyére. Nézünk össze Alexszel, mondom az eladónőnek, hogy nekünk kell ez a cipő. Erre rávágja: "Yes, yes, you go down!" Na mondom Alexnek, gyere menjünk le, azt keressük meg. Lementünk, voltak ott cipők, de annak a párja nem volt ott lent, sőt még nem is volt ott 39-es méretben, csak fekete, de az nem nézett már ki olyan jól. Na megkérdeztük a lenti eladónőt, hogy hol van annak a cipőnek a párja, ami fent van a kirakatban. Ez meg azt mondta: "I don't know, I don't know!" aztán pletykál a barátnőjével. Mondom ez beszarás. 3x is megkérdeztük tőle, aztán már elegem volt, felmentem, levettem a cipőt a polcról, megyek a kasszához, kérdezem, hol a cipő párja? Egyet találhattok az is mit mondott? "I don't know!" Na mondom beszarok, ez nem lehet igaz! Lemegyek, mondom a lenti eladónőnek, hogy: "This shoe! Where is the other part of it?!" Azt mondja: "I said I don't know, I don't know! It's just one!" , mire rájöttünk, hogy ez a cipő csak egy darab, nincs párja. Kész beszarás. Frangol nyelv az csúcs! Na de Alex azért is megvette a feketébe, nyílván, hogy ilyen olcsó cipőt nem kapni itt Párizsban... Ezután megnéztük a Louvre-t hátulról, átsétáltunk a Szerelmek Hídján, amit azért neveznek így, mert a szerelmespárok oda kulcsolhatják a szerelmes lakatjukat. Miután itt végeztünk elmentünk a l'Arc de Triopmhe-hoz, a híres párizsi diadalívhez, felmentünk a csigalépcsőn - visszafele már szédültünk a szerpentinektől - és odafönt egy gyönyörű tökéletes kilátás várt minket. Nagyon szép volt. Ezután visszamentünk a motelba, ahol vacsoráztunk és az esti program pedig az lett volna, hogy sétahajókázunk, de elkezdett esni az eső, így hát áttettük a másik napra. A tanárok elengedtek minket, hogy ha van kedvünk nézzünk szét, de ne egyedül. Én el akartam menni az Eiffel toronyhoz megnézni milyen szép este, de senki nem akart velem jönni, így hát engem nem érdekelt, neki vágtam az útnak egyedül. Egyszer vagyok Párizsban, hát én nem fogok unatkozni a motelban, mert mások nem akarnak jönni... szóval hát elmentem, egy órát tartott a metróval az út, de megérte. Kivilágítva az Eiffel torony egyszerűen csodálatos volt... csináltam egy csomó fotót is róla! :) Mert este 11-re a motelban kellett már lenni és már 10 óra volt, így hát visszaindultam, bár mikor visszaértem észrevettem, hogy a tanárokat tulajdonképpen nem is érdeklik, hogy te már ott vagy-e vagy sem, mert nem kontrollálták...

Szerda, 2010. április 14.
E napi programunk első célja az Hôtel des Invalides volt, vagyis a le Tombeau de Napoléon. A sír hátsó bejáratánál csináltunk egy csoportképet az osztályfőnökkel, míg a másik tanár megvette a jegyeket aztán előre sétáltunk a főbejárathoz, aminek zöld és aranyozott ajtaja volt, akárcsak aranyozott kupolája. A sírhelyet úgy kell elképzelni, hogy egy hatalmas nagy kupola alatt van, a koporsó az alagsorban van, a földszintről lehet látni és onnan még lemenni. A földszinten még van négy terem, Napóleon őseinek szobrával és középen pedig egy szentély, ami alatt lépcső volt és az vezetett le a koporsóhoz amit körbe lehetett járni, a falon pedig domborművek voltak Napóleon "életrajzáról". A koporsó egy kb. 5m hosszú, 2m széles és 2-3m magas gravírozott barnamárványból készült. Miután itt végeztünk, elsétáltunk a la Tour Eiffel-hez (én immár másodszor! :D ) a Parc du Champ de Mars-on keresztül és ott fotózkodtunk, meg hülyéskedtünk amíg a tanár el nem hozta a kártyákat. Időközben a nap is kisütött, úgyhogy jó idő volt, de míg az időpontra vártunk, hogy bejuthassunk addig alig tudtuk lerázni a feketebőrű eladókat, akik ilyen kis szar Eiffeltornyocskákat meg öngyújtókat meg minden szart akartak eladni nekünk. A helyzet az volt az Eiffel tornyon, hogy a földszintről az első emeleten kersztül a második emeletig volt lift, onnan át kellett szállni a harmadik emeleti lifthez, de ott a második emeleten egy órát vártunk mire elértünk a lifthez, mert olyan bazi nagy libasor volt és már minden bajunk volt. De végre feljutottunk a harmadik emeletre, ahonnan gyönyörű volt a kilátás és a harmadik emeletről le is fotóztam teljesen felülnézetből az Eiffel tornyot, ami tök csodás volt. Mikor végeztünk az Eiffel toronynál, utána le Louvre-ba mentünk, ahol először kajáltunk, aztán megnéztük a la Pyramide Inversée-t. A képen nem látni olyan, jól, de viszont az egy hatalmas bazi nagy piramis volt, ami lefelé lógott... bár egy kicsit csalódtam benne, mert azt hittem, hogy rálehet menni a tetejére, akárcsak a Da Vinci Kódban... Utána bementünk a múzeumba, de nem jártuk be az egészet (állítólag ahhoz, hogy megnézzük az egész múzeumot, az összes remekművel, ahhoz 5 hét kell) csak a Venus de Milo-t (ami szerintem az egész Louvre-ban a legszebb volt), a szamothrakéi Nikét és végül a híres Mona Lisa-t, ami elég egy gagyi fos volt. Az egész kép nem nagyobb egy számítógép monitornál, és ráadásul szembe van állítva egy 4x10m-es képpel, hogy még véletlenül se tűnjön kicsinek a kép... a képet még rendesen se láttuk, mert természetesen a múzeumból mindenki ott volt, hogy megnézze, ja és azt még el is felejtettem, hogy a kép előtt vagy 3 méteres átlóban barikád volt... miután itt végeztünk, örültünk, ha visszatérhettünk a motelbe, legalább lezuhanyoztam, aztán vacsoráztunk. A baj a vacsorákkal az volt, hogy mindig hal volt - amit tudniilik én nem szeretek. Ezután pihentünk még egy kicsit, aztán hajókirándulásra mentünk a Bateaux Mouches-sal (ejtsd: bató mús) ami a belvárosban vitt minket végig a kivilágított Párizson. Este sokkal szebb minden kivilágítva a la Notre Dame, a la Tour Eiffel, stb... itt a képen az osztályfőnökömmel vagyok látható. Mikor végeztünk a hajókirándulással, utána még megnéztük Lady Diana hercegnő balesete helyszínét, az Alma alagút bejáratánál, ahol a hídon egy fáklya van az emlékére állítva és egy csomó ember, verset, idézetet írt neki az emlékére...

Csütörtök, 2010. április 15.
A napi program tulajdonképpen két részre volt osztva. Elsőként megnéztük együtt a Centre George Pompidou-t és utána oszlottunk két felé: a muszlim vallású osztálytársaim (4-en) megnéztek egy mecsetet Párizsban, míg mi a többiek az ofővel elmentünk a les Galeries Lafayette-be. Lafayette az egy bevásárlóközpont, ahol kibaszottul drága minden, tehát úgy képzeld el, hogyha ránéztél egy tárgyra a szemedet kiszúrta az ára... volt egy icikepicike kis táska férfiaknak - nem nagyobb mint 20x20cm - és annak az ára "csak" 250 € volt. Mondtam magamban, hát én akkor ha ezt nem tudom megvenni, akkor csóró vagyok. Pedig 370 € vittem magammal, de inkább legyek csóró, minthogy ezt megvegyem. :D Utána elengedtek minket, én elmentem egy osztálytársammal a la Défense-hez - Párizsban ez egy kerület, ahol autók nem járnak, tehát természeti kerület és egyben irodaházak is épültek oda - ahol megnéztük a la Grande Arche-t, ami hatalmas volt. Ezután még bementem a C&A-ba körbenézni, de sajnos nem volt semmi jó cucc, ami tetszett volna. Utána visszamentünk a motelbe, de még csak 3 óra volt és 6-kor találkoztunk a vacsoránál, addig szunyókáltam egy kicsit, meg lezuhanyoztam egyet, addig is frissen maradok. Közben Alfred is megjött - ki nem állhatom, főleg ez után a szitu után amit most mesélek el - és megkérdeztem tőle, hogy miért nem megy el zuhanyozni, ugyanis nekem felettébb eléggé feltűnt, hogy amióta mi Párizsban voltunk, egyszer sem volt zuhanyozni. Mire rávágta, hogy ő igenis volt zuhanyozni, ne mondjam már neki, hogy ő nem volt. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy akkor miért is nincs kiterítve a törölközője? Mondtam neki, hogy nem kéne a víztől félnie, mert amióta ott voltunk én naponta kétszer mentem zuhanyozni, ráadásul a vízdíjért fizetni sem kell. Erre Andreas osztálytársam megkérdezte tőle, hogy legalább aznap megy-e zuhanyozni? Mikor Alfred válaszát hallottam azt hittem elájulok. Mit válaszolt? "Hmm... nem is tudooom, lehet, de csak talán." Ehh... azt hittem hányingert kapok tőle, mondtam is neki, hogy a reggeli "hajmosás" egy pohár vízzel a mosdókagyló felett meg a szellőztetés nem elég, itt többen vagyunk egy szobában, mi nem toleráljuk azt, hogy büdös legyen a szobában miatta, mi meg szagolgassuk. De még jobb választ adott Alexandrának, mikor kérdezte tőle, hogy volt-e zuhanyozni. Azt válaszolta: "Zuhanyozni?! Azt meg minek?!" Na én akkor eldöntöttem, hogy többet egy ujjal se nyúlok hozzá. Ki tudja még a végén leprás leszek tőle, ráadásul csakhogy megjegyezzem, a 8 nap alatt csak egyszer volt zuhanyozni, mikor már ott könyörögtünk neki térdenállva... na mindegy. Pfuj. Miután megvacsoráztunk elmentünk a le Moulin Rouge-hoz, ahova természetesen nem mentünk be a busás ár - és egyesek korhatára - miatt, de legalább elmondhatjuk magunkról, hogy voltunk ott. Utána felmentünk siklóval a la Basilique du Sacré-Coeur-höz, amit kívül egyaránt belül is megnéztünk utána pedig mögötte egy kávézónegyedben leültünk és beszélgettünk. Én itt egy fagyit ettem, de az is jó drága volt, de nembaj, vágytam már fagyira. :) Ezután pedig visszaindultunk a motelba, hogy kipihenjük magunkat, elvégre a következő napi programunk Disneyland volt...

Péntek, 2010. április 16.
E napi programunk mint már említettem az EuroDisneyland Resortban volt, ami Párizs külvárosában, Marne la Vallée-ben volt. Párizsból egy órát tartott az út ki, de még egy fél órát kellett várni, hogy a jegyeket megkapjuk. Csoportokra osztozkodtunk, ki hogy akart lenni, én Shuanggal, Qq-val és Andreas-szal voltam (a képen pont hülyéskedünk egy libasor közepén, mikor a Karib Tenger Kalózai élménycsónakázásra vártunk). Tulajdonképpen a Mese Disneyben nem volt sok élményünk, mert inkább 7 éves korig való gyerekeknek szánták az egészet, nekünk nagyoknak csak egy pár dolog volt amit jónak találtunk pl. a Space Mountains, egy hullámvasút teljesen sötétben, akkor az Indiana Jones hullámvasút, mint már említettem a Karib Tenger Kalózai csónakázás, a Thunder Mountain Roller Coaster - aminél sajnos egy órát várakoztunk - és végül a Haunted Mansion - bár eléggé ratyi volt az is. Tulajdonképpen láttuk Donald Kacsát, Mickey és Minnie Egeret, Sully-t, Mike-ot és Bo-t a Szörny Rt.-ből, Toy Story-t (ki nem állhatom azt a mesét), a Hihetetlen Család szülőket, Lilo és Stich-et, Goofyt, Chip és Dale-t, Wall-E-t, Pinokkiót, Tudort a 7 Törpe közül, Rémyt a L'ecsóból és végülis Naveen Herceget és Tiana Hercegnőt a Hercegnő és a Békából, ugyanis Disneylandben éppenséggel a l'Année de la Nouvelle Generation (az Új Generáció Éve) fesztivál volt... a találkozó 16.30-ra volt megbeszélve, de nekünk még gyorsan el kellett menni WC-re, így késtünk 2 percet. Az első 5 aki ott volt, megkapták a maradék belépőt a másik Disneylandbe - eredetileg 20 diák jött volna az osztálykirándulásra na meg persze ugyanis volt a mese és a stúdió Disney, amibe két külön kártyával lehetett bemenni, tehát választhattál a kettő közül és mi természetesen későn vettünk észre - amit tök nem fairnek találtunk, mert pont azok kapták meg, akik az éjszaka a leghangosabbak és ha mondjuk 10-en lettünk volna ott, akkor kik kapják meg a jegyet? Hülye tanár... az ofőnk is megjegyezte Alexnek és nekem, hogy szerinte is igazságtalanul kapták meg a jegyet a többiek, mert mi ketten Alexxel is szerettünk volna menni, ráfizettünk volna még a jegyre, csakhogy egész napi tarifát számoltak volna fel, mire azt mondtuk, hogy inkább nem. Közbe mikor mentünk hazafelé, azt a hírt is kaptuk, hogy Izlandon az Eyjafjallajökull vulkán is kitört, és a hamufelhő miatt nagy valószínűséggel nem tudunk hazarepülni...

Szombat, 2010. április 17.
A napi első cél a Place des Vosges aminek pontosan 140x140m kerülete van, a közepén pedig egy szobor, XIII. Lajos a lovával. A Vogézek terét IV. Henrik alakította ki, hogy udvara fényét hírdesse. Eztuán együtt elmentünk a la Défense-hez (immár én megint másodszor! :D ) és felmentünk a la Grande Arche 35.-ik emeletére, amit azzal a hiperszonikus lifttel 5 másodperc alatt megtettünk. Odafent egy számítógéptörténelem múzeum van, ami - gondolom csak rájöttetek - a számítógép eredetét egészen máig mutat be. Voltak ott mindenféle számítógépek, konzolok, de játékgépek is amiket kipróbálhattunk, a képen Qq-t hátulról és engem láthattok Pacman-ezni. :) Közbe megnézegettük a számítógépeket, és végül kimentünk a teraszra, ahol gyönyörű kilátás volt és egészen elláttunk a diadalívig. Tudniillik, hogy a la Grande Arche, l'Arc de Triomphe és a le Louvre egy sugárvonalban vannak. :) Itt elengedtek minket a tanárok, Shuang, Qq és én még lementünk a bevásárlóközpontba körülnézni, de úgy dönöttünk, hogy mivel túl drága hát nem veszünk semmit. Közbe aztán sikerült elkeveredni valahogy egymástól, úgyhogy úgy dönöttem, hogy bemegyek a belvárosba és megnézem magamnak a la Sorbonne híres egyetemét. Kiszálltam a Louvre Rivoli-nál, és csináltam az üvegpriramisról egy pár fotót, aztán átsétáltam a Szerelmek Hídján ahol éppenséggel fotósúting volt egy gebe csajjal, és megeleptésemre Kate Moss tanítgatta a csajszit. Mikor le akartam fotózni Két Mosszot, gyorsan rámripakodott, hogy én ne merjek róla fotó csinálni. Na erre rábasztam... bár ahogy elnéztem a modellcsajszikát nemtudom mit kellett neki betanítgatni, hiszen csak dobálgatta ide oda a fejét. Ezután besétáltam a belvárosba vettem magamnak egy karamellás crêpes-t, amit útközben el akartam volna fogyasztani, de inkább úgy döntöttem, hogy majd a motelban, mert a karamella folyt le végig a kezemen... sajnos nem találtam meg a Sorbonne-t, de helyette megtaláltam a le Panthéon-t amibe végülis nem mentem be, de legalább láttam. :) Még akartam ott a belvárosba venni magamnak egy I♥PARIS feliratú pulcsit, de úgy döntöttem, hogy 30 €-t nem adok ki érte. Most félreértés ne tessék, nem vagyok kapzsi, de azért ilyen drágán nem veszek magamnak semmit, sőt, ha úgy vesszük még márkája sincs - na egyébként sem vagyok márkabolond - . De őszintén megmondva Párizsban minden rohadt drága volt. Ezután még betértem a Notre Dame mellett egy pár ajándékboltba, hogy vegyek anyának és Iminek valami szuvenírt, de szuvenírekből is csak fosok voltak. Így hát vettem egy hamutartót meg egy csészét, aztán gondoltam magamban jó lesz az. Hát de most ennél jobbat az ember nem talált... Madridban jobb dolgok voltak, pedig azok se voltak nagy számok. Ezután visszamentem a motelba, megettem a crêpes-t és pihentem egyet meg zuhanyoztam legalább kétszer. Mivel a tanárok azon kinlódtak, hogy hogyan jussunk haza, mert még nem volt biztos, hogy repülővel egyáltalán hazajutunk, ezért az esti programunk az volt, hogy kiültünk a Szajna partjára és ittunk, ki mit akart. Én egy Starbuckos Choco Frapuccinót ittam, közbe beszélgettünk és észrevettük, hogy a Szajna másik partján épp egy filmet forgattak, miközben Alexnek elmeséltem a Két Mosszos történetemet. Alex tisztára be volt izgulva, hogy én láttam a modellt, merthogy Alex is modellkedik, aztán ha ő találkozott volna vele, akkor ki tudja mi lett volna... gonodoltam magamban álmodj tovább kiskirálylány. Később a Notre Dame-hoz mentünk és beszélgettünk, elszórakozgattunk. Miután meguntuk a dolgot itt, visszamentünk a motelba és aludtunk egyet, mert másnap Versailles-be mentünk...

Vasárnap, 2010. április 18.
Reggel korán keltünk, hogy időben kiérjünk a Château Versailles-hez, mert 10 órakor már időpontunk volt ott... az út ide is egy órába telt, aztán vártunk még egy kicsit, mert sokan voltak a sorban. Bent a kastélyban sok mindent láttunk, egy csomó termet, festményeket, ágyakat, sőt még azt az ágyat is amiben mittudomén hanyadik Lajos halt meg (annyi Lajos van már, hogy megjegyezni nem tudod ki kicsoda :D ). A hosszú bálterem volt a legszebb, tükrökkel kirakva az egyik falon, s az ablakoknál pedig görög szobrokkal, mint pl. a vadászat Istennője, Artemisz, vagy a szerelem Istennője, Aphrodité stb. Az ablakon gyönyörű kilátás volt a nagy kertre, szökőkutakkal és tóval. Miután bent megnéztük, a tanár elbúcsúzott tőlünk és visszament Párizsba, hogy a visszautat rendezze, az ofő pedig velünk maradt. Még csak 12.30 volt, de amit meg kellett várnunk és egyben néznünk az a szökőkút műsor volt, ami 15.30-kor kezdődött. Három órát vártunk a tűző napon, igaz kaját is vettünk, de az is elég tápanyagszegény volt, árnyékot alig találtál, mert mindenki oda zsúfolódott, és ráadásul a klasszikus zene a kertben idegesítő volt. Aztán már a végén ott ültünk a nagy lépcsőn és ott vártunk a... szaros rohadt "műsorra". Az egész annyi volt, hogy beindultak a szökőkutak és kész... legalább valami olyan lett volna, hogy a víz a zene dallamára spriccel fel, de á nem... ilyen luxust valószínűleg még Marie Antoinette sem engedhetett meg magának. Szépen le is barnult a nyakam. :) Közbe megtudtuk azt is, hogy Hétfőn nem fogunk repülni, mert a repülők nem repülhetnek, ezért kedden megyünk vonattal... :( Visszamentünk Párizsba a motelba, vacsoráztunk, lezuhanyoztam és én egyedül elmentem este a városban, hogy még fényképeket készíthessek. Elmentem a la Défense-hez, lefotóztam a diadalívot, Louvre-t is... este egyszerűen minden sokkal szebb. Közbe már nagyon kellet WC-re mennem, csakhogy köztudott, hogy Párizsban alig találni nyilvános WC-t. Láttam egy hapsit, akinek egy Starbucksos pohár volt a kezébe, gondoltam megkérdezem merre van, mert akkor veszek egyet magamnak is és akkor WC-re is el tudok menni. Figyeljetek, mert ez csúcs lesz! Kérdezem: "Excuse me, could you tell me where is Starbucks?" (úgy ejtettem ki mint ahogy kell, az angolok nyelvén: "sztárbáksz"). Erre azt mondja nekem: "I'm sorry, I don't know I am not from Paris." (Elnézést nemtudom, nem vagyok párizsi.) Hát mondom ez csúcs, nem lehet igaz... megint egy ilyen frangol nyelvűt fogtam ki? Mondom neki: "Okay, okay, but Starbucks! Where is that?" (Jó, jó de a Starbucks! Az hol van?). Közbe mutatom neki a poharát és a SB jelét. Mire felkiált, hogy "Aaah, Starbucks!". A Starbucksos kiejtését úgy kell elképzelni - sajnos ezt hallani kell, mert leírva nem ugyanaz - , hogy "sztóubú". Na mondom fasza... külföldi létemre, majd tudni fogom, hogy kell kiejteni franciául, miközben angol szó! Még ilyet... na mondom neki, hogy igen, igen pont arra gondoltam, mikor útba igazított - figyelni kellett rendesen, hogy mit mondott, mert a felét így se értettem - aztán végre eljutottam a Starbucksba és megkönnyebbülten elvégeztem a dolgomat, és vettem egy kakaót. Utána lementem egészen a Louvre-ig, de sajnos a le Jardin des Tuileries-t (ejtsd: tülerí) éppen zárták be, úgyhogy kerülnöm kellett. Mikor a Louvre-t is lefényképeztem, mentem vissza a motelba ahol aztán a többiekkel találkoztam és lementünk egy kicsit a bárba elbeszélgetni...

Hétfő, 2010. április 19.
Mivel erre a napra nem volt programunk, úgy volt, hogy reggel 8-kor indul a repcsink, de a vulkánkitörés miatt nem tudtunk repülni, így egy nappal maradtunk tovább. A motel hála istennek adott nekünk szobát, fizetni nem kellett érte, úgyhogy szerencsénk volt. Délelőtt a la Basilique Saint Denise-t néztük meg, ami Seine-Saint-Denise-ben van, Párizstól északra egy pár km-re. A Saint Denise katedrális a királyok és papok végső nyughelye, mikor lementünk az altemplomba, láttuk Marie Antoinette sírját, akárcsak a Lajosoktól és egy pár paptól. Ezután elengedtek minket a tanárok, hogy nézzünk szét a kis városkában, de mivel sok látni való nem volt, egyesek pedig a McDonald's-ba mentek, nekünk Shuangnak, Qq-nak, Andreasnak és nekem nem volt kedvünk oda menni, így hát visszamentünk a motelhez (útközben a metróban annyi hajléktalan volt, hogy tisztára bűzlött a metró is), bementünk a közeli boltba vettünk magunknak pár nassolni valót a hazafelé tartó útra, visszamentünk a motelba, lementünk a bárhoz, ahol egy könyvtár is volt, miközben a többiek is megjöttek, és lepihentünk a párnákra és szunyókáltunk egy kicsit, mert tiszta fáradtak voltunk - csak tudnám mitől :D - . Közbe megbeszéltük azt is, hogy az éjszaka folyamán nem fekszünk le aludni, hanem felleszünk egész éjjel, nyílván, hogy majd hajnalba 4-kor kell kelni, ezért nem érdemes lefeküdni. Az új szobánkat megkaptuk, egy 5-ös szobát, amiben én voltam a "menőkkel", egy 4-es szobát kaptak a másik fiúk, ugyanígy egy négyes szobát 3 lány és egy hármas szobát szintén három lány. A mi szobánk természetesen fél óra múlva már tiszta rumli volt (na miért is nem jó menők között lenni?), bár én az emeleten pihentem és zenét hallgattam a telefonomon - ilyenkor természetesen senkit sem hallok, csak a zenét, nyílván, hogy nincs a hallókészülék a fülembe - mire a többiek kinevettek, mert nem reagáltam ha szóltak nekem. Tényleg kurvára szarul esett nekem, miközben nagyon is jól tudták, hogy nagyothalló vagyok, de azt sem hiszem el, hogy le nem esett volna nekik. Ezután megvacsoráztunk, felmentünk újra, mire Alex és Amel elkezdtek csókolózni az ágyon - ja azt el is felejtettem, hogy már Vodkát is ittak - így hát úgy döntöttem átmegyek Sevimékhez, aztán észrevettem, hogy mindenki kivéve Alex, Amel és Qq kijön a szobából, és lemegy a bárba, mire Sevimék és én is lementünk. Fél óra múlva visszamentem a szobába, Qq-t kerestem, mire Alex mondja, hogy veszekedtek, mert Qq nem akart elmenni, aztán végülis elment. De nem akart beengedni a szobába, mondom neki, hogy kéne valami, engedj már oda be légyszi ahol tulajdonképpen én alszok. Mire nagy kínnal-keservvel beengedett, gyorsan visszabújt az ágyba, de észrevette, hogy a bugyija a földön van és megpróbálta eldugni, meg azt mondja rá, hogy "Jaj elvesztettem a bugyimat.". Mondom neki, hogy nem kell eldugdosni, mindenki tudja, hogy mi történik, mégis mit gondol miért mentünk le? De utálom azokat akik ilyen hülyének néznek. Közbe megtaláltam a pénztárcámat is, mentem Qq-t megkeresni, de sajnos nem találtam meg...

Kedd, 2010. április 20.
Az események folytatódnak tovább szünet nélkül, közben Sevim, Leyla, Andreas és én hajnali kettőkor leugrottunk a McDonald's-ba éjféli lakomáért. Finom volt, az biztos, bár Sevim kicsit rosszul lett, mert hirtelen evett. Aztán Qq is feltűnt kisírt szemmel és azt mondta nekünk, hogy szeretne aludni menni. Közben Sevim és én elbeszélgettünk Alexről, hogy mekkora kétszínű személy, hiszen Bécsben, itthon van egy barátja aki rá vár, és ő még csak félre sem néz - ismerjük a csávót, onnan tudjuk - . Na mindegy, nem foglalkoztunk vele, ehelyett lementünk a hallba és ott beszélgettünk a többiekkel - volt aki már nem bírta és benyomta a szunyát - de mi hajnali négyig ott kinlódtunk beszélgetéssel, aztán felmentünk, zuhanyoztunk gyorsan összepakoltunk és lementünk, mert 4.45-kor indult az első metró, aztán 6 órára kint voltunk a Gare de Lyon-on, ahonnan a vonat 7 órakor indult. Feltettük a csomagunkat, és már indultunk is a 300km/h sebességű vonattal. Akartam aludni egy kicsit a vonaton, de hát lehetetlen volt, mert reggel klimát fújnak a vonaton az ablak mellet - de hogy minek azt magam sem tudom - , majd megfagytam, amikor meg az asztalra tettem a fejemet, mindig elkezdett csúszni, mert olyan gyorsan ment a vonat. Hát mondom ez lehetetlen. De az biztos, hogy mindenki aludt... :D Strasbourgban átszálltunk, csak 10 percet kellett várni, onnan tovább ment a vonat Stuttgartig, ott már egy órát kellett várni, míg végül kaptunk egy vonatot, aztán Nürnbergben újra át kellett szállni, ami egyben az utolsó átszállás is volt. Nürnbergben egy olyan vonatot kaptunk, ahol megkaptuk az első osztályt, bár ahhoz képest, hogy első osztály volt, WC mellett álltunk, mert olyan sokan voltak, hogy még a folyosón is álltak. Mikor felszálltunk és letettük a bőröndöket, megnyomtam egy gombot, amire az volt írva, hogy "Öffnen" aztán kinyílt a mozgássérült WC ajtaja, és egy hapsi pont bent volt aki végezte a dolgát... édes istenem, én pedig azt hittem, hogy a gombbal az ablakot lehet kinyitni. De ciki volt úristen. A normális WC nem működött, ezért a mozgássérültet lehetett használni, de az is olyan nagy volt mint egy szoba, a folyosón meg álltunk mint a heringek. Sokan nem zárták be a WC-t belülről, és kívülről pedig mindig kinyitották. :D Sok hülye aki nem tud olvasni! :D Na, aztán végülis három óra elteltével, végre egy csomóan leszálltak, aztán végre le tudtunk ülni a földre, bár én inkább elterültem. Végre megérkeztünk Bécsbe 19.20-kor és már örütünk, hogy hazaérhettünk. Közbe kiderült, hogy szerdán nem szükséges bemenni a suliba, hogy kipihenjük az utat, merthogy az ofő sem megy be, aztán az is kiderült, hogy szerdán tudtunk volna repülni, de az ofő miatt egy nappal korábban kellett hazajönni - holott nem értjük, hogy minek, ha elengedte nekünk a szerdát - mert így akkor most nem kellett volna még plusz 160 €-t ráfizetni a vonatjegyekre, aminek a költségét a légicég nem állta :(

Május
Májusban tulajdonképpen sokminden nem történt, két dolgozatunk volt, latin és matek. A latindolgozat sajnos nem sikerül olyan jól, ezért 4-est (magyar jegyben 2-est) kapok az év végi bizonyítványba, egyébként sem állhatom ki a tanárnőt, nem tud rendesen órát tartani. De hála istennek, most terhes lett, így hát jövőre nem ő tanít minket! Juhé! :D Matekból 2-esre sikeredett a doga (magyar jegyben 4-est), bár egy kicsit csaltunk, mert lefotóztuk az őrizetlenül hagyott dolgozatot, amit kidolgoztunk és bemagoltunk. Na nem mintha a nélkül nem sikerült volna a dolgozat, de így jár az a tanár aki őrizetlenül hagyja a az asztalon a cuccait, főleg ha a doglgozat van közte (mellékesen megjegyzem: még jó, hogy nem tud magyarul, mert akkor olvasná a blogomat ezerrel :D ). Sőt meg is volt lepődve, hogy milyen ügyesek voltunk és, hogy nincs egy rossz jegy se köztük. :D Közbe feladta nekünk azt a feladatot, hogy csináljunk egy portfóliót amit júnisban le kell adni, a kúpszeletről, méghozzá a körről, ellipszisről, hiperboláról és a paraboláról, a definíciójukat, az excentritásokat, a poláregyenleteket, a hiperbolaegyenleteket, rajzukat, stb. ami szintén le lesz osztályozva, mivelhogy ebben a félévben csak egy dolgozatunk volt (általában kettő szokott lenni, de nem jött ki a megfelelő óraszámban).

Június
Ebben a hónapban csak angol dolgozatunk volt, de azt is ismételni kellett, mert csak négy diáknak lett pozitív a dolgozata, ugyanis listening és reading comprehension volt, ami egymagában elég nehéz, nekem meg aztán főleg, a halláskárosulásom miatt is, de aztán végülis kijavítottam. :) Németből volt egy előadásom Margaretával, Franz Kafkáról, bár nem szabadon beszéltünk hanem inkább leolvastuk, ezért "csak" 3-ast kaptunk rá, amit végülis úgyse tudott volna beírni, mert már lezárta a jegyeket... picsa, minek ad akkor rá jegyet? A portfóliómra, kitűnőt kaptam, mert szép volt a külalakom, szépen rajzoltam, a számtani feladataim hibátlanok voltak, így hát megkapom életem első 2-esét matekból egy év végi bizonyítványban! :) :) Pszichológiából sajnos nehézségeim voltak, de hála istennek azt is ki tudtam javítani, mert ez a tantárgy eléggé komplikált tud lenni, most éppenséggel a pszichés zavarokról tanultunk, ami egymagában is baromi sok...

Szóval itt a könyvem vége, remélem hiányoztam, most, hogy így újra olvastok és nemsokára újra írok... tele meglepetésekkel! :)

Felhők - a világ sötétbe borul

Gyülekeznek a felhők, a világ - a saját világom sötétbe borul, s ahogy nézek fel a sötét égre, látom, hogy a hold nincs már. A holdfény s az árnyéka miben álltam már csak lidérces álom, s nézem tovább a sötét eget. Ahogy gyülekeznek a felhők egy dolog eszembe jut, hogy még mindig maradt valami: a remény. Állok, nézek fel könnyes szemekkel, hátha a napsugár halvány sugara vélik előbújni, de nem akar. Reménykedek, és a világ egyre sötétebb lesz...
Azt mondják, hogy az ember kedve kihat a saját környezetére. Szerintem ez annyira nem igaz, de fordítva nagyon is. Nem vagyok depressziós stádiumban, egyszerűen az aurám szívja magába a külső energiákat. Energiákat, melyet a környezetem szabadít fel, küld nekem és én pedig szívom magamba, mint szivacs a vizet.
Az egész talán a héten, hétfőn kezdődött és ma még csak keddet írunk. Egyszóval biztos vagyok benne, hogy ez a hét nem a legszuperebb lesz. Szóval a hétfői napon földrajzzal kezdtünk a suliban, ami - mint mindig - unalmas volt, de megkaptuk a dolgozatra való anyagot is, ami jó sok téma. Pszichológia órán az agymosásról tanultunk, amit nagyon érdekesnek és egyben meghökkentő, ugyanúgy borzalmas és undorító módszernek találtam. De az egész témát az óra végén kiosztott dolgozat - amit múlthét csütörtökön írtunk - jegye elvette az érdekességét. 25 pontot értem el a 40 pontból, ezzel egy kettes jegyem lett. Egy ponttal több lett volna meglett volna a hármasom. Valójában az az egy pont keserít el, de nagyon is. Tanultam erre a hülye pszichológiára, bár tudtam, hogy kitűnő nem lesz. Nemtudom a tanárok direkt csinálják-e, hogy egy pontot nem adnak hozzá, vagy hogy pozitív kettest ne tudnának adni... Az egyik kérdésnél nem azt írtam, hogy "fejlődési rendellenességet figyelembe venni", hanem azt, hogy "fejlődési rendellenesség megfigyelése". Hát ezért levont nekem egy pontot. Most hol van itt a NAGY különbség? Ilyenekkel tudják elkeseríteni a diákot... A latin óra oké volt, Cicero-ról és Verres-ről tanultunk, ami érdekes volt, utána pedig matek óra. Matekon statisztikát tanultunk és a füzetbe körmöltünk, mint azt ahogy szoktuk. Ezután két kémia óránk volt - eredetileg egy kémia és német lenne, de mivel a némettanárnő nem volt, ezért kémiánk volt helyette - így hát ott ültem a padban és figyeltem az első kémia órán, hogy mi az oxidáció és a redukció, míg a második órán kaptunk egy papírt amin energiaegyenletek rosszul voltak megadva és a feladatunk az volt, hogy javítsuk ki. De hát ugye én nem csekkoltam az egészből semmit, csak mondtam a hülyeségeket - mi mást mondhattam volna, ha egyszerűen választ várnak tőlem? - míg a tanárnő ordibált velem, hogy hogy mondhatok ekkora baromságokat. Hát már elnézést kérek, de ha nem ordibálna velem hanem nyugodtan elmagyarázná, akkor valószínűleg meg is érteném, nemde? Utána meg vágja nekem a jó pofákat, leül hozzám és elmagyarázza szép laaaaaassaaaaan, éééérthetően, hátha megértem. Ilyen picsát ni... szóval itt már megvoltak a jelek, hogy rossz hét elé nézek...
A mai nap még szarabb volt. 9-kor volt suli, a metró két állomás között ragadt 10 percre valami műszaki hiba miatt, így hát késtem is a suliból. Angol órán az álomról kellett valamit írni - meg volt a könyvben adva, hogy mit csináljál, de valami barom feladat volt az álomról - amihez egyáltalán nem volt kedvem, utána pedig kémia óra volt. Ma sem volt jobb, a tanárnő a fals mosolyával meg a cicahangjával magyaráz nekünk - közbe meg mondogatja magának, hogy ilyen eszetlen gyerekeket még a világ nem látott - úgyhogy mire végeztünk, örültem, hogy még élek. Kémia után matek óránk volt, ami egyből el volt baszva, mert az ofő - ki egyben a matek és pszichológia tanárnőnk - lebaszott, hogy miért jövök későn a suliba, meg így, meg úgy, mire elmagyaráztam neki a szitut, de hát hablatyol nekem tovább, hogy ő neki is vannak ilyen szitujai és mégis időben beér az iskolába. Gondoltam magamban, hogy de jó neked bazdmeg, akkor írd már le nekem is a receptet, hogy hogy sikerül neked. Órán megint statisztikát csináltunk - az én csoportomban ugye 6-an vagyunk (ma 5-en voltunk), így az egész F osztály - és hát mindenkit kérdezgetett, hogy hogy csináljuk ezt, meg azt, stb. Óra végén 3 osztálytársamnak beír egy pluszt, nekem meg nem. Lényegét nem értem... ugyanúgy dolgoztam mint a többiek, ugyanúgy én is annyit mondtam mint a többiek. Ráadásul akkor a szemed láttára, írja be a pluszt a másiknak, hogy jobban idegesítsen. Szünetben utána pakolom össze a szemetest a padomról, miközben Geta odadobja az újságot az én helyemre. Már annyira el voltam szomorodva és ideges voltam, hogy már ráordítottam, hogy mit képzel magáról, saját maga nem tudja kidobni az újságot? Mellette se ül senki, ugyanúgy elfér mellette az az újság, akárcsak mellettem elférhetne, én ráadásul pakolom is össze a szemetet és csak úgy odahányja. Hát mi vagyok én, szemetesfelelős?
Hazafelé menet gondolkodtam, hogy vajon mit követhettem el, hogy a sors folyton csapásokkal érint? Mivel vagyok másabb mint a másik? Netán, mert nagyothalló vagyok? Nem... ha úgy vesszük ez is egy csapásnak számít. Miért nem látja a tanár, hogy keményen dolgozok? Miért kell mindig elbátorítani, hogy semmi vagyok? Én miért nem érdemlek meg néha egy-egy pluszt? Miért kell kiabálnia velem mert nem értem, de azért is választ vár el tőlem? Miért kell az osztálytársamnak ennyire lekezelni, ha csinálok valamit? Miért, miért, miért? Nem vétettem semmit. Keményen dolgozom azért, hogy kicsikarhassak egy kis dicséretet. Vagy kérjek elnézést azért, mert a világra jöttem és csak egy szálka vagyok a szemükben? Hol itt az együttérzés? Csak a rosszat látják bennem...?
De nemcsak ezek a dolgok sötétítik el az eget. Hanem más dolgok is, vagy inkább személyek. Tegnap írok egy ismerősömnek MSN-en, hogy hogy tetszik lenni és néha írhatna magától is nekem. Erre nem nekem támad, hogy ne vitatkozzunk már erről...? Már elnézést én csak annyit mondtam, hogy jól esne, ha nem csak én írnék. De ez nem csak nála van így. 98%-ban ez így van. Miért én írjak mindig? Nem érdeklek én senkit? Emberek akikre támaszkodhatnék, akikben megbízhatnék nekem támadnak, ok nélkül, és ha mondok valamit akkor én vagyok a hibás... nem értem, hiszen semmi rosszat nem tettem.
Régebben Főnixnek neveztem magamat - X-Men: Jean Grey a.k.a (Dark) Phoenix után -, lángoltam a dühtől, a szomorúságtól a megvetéstől. Egy idő múlva viszont kialudt a tűz és a hamvak a lelkem mélyén leülepedtek. Viszont ha minden így folytatódik tovább... a Főnix a hamvaiból újraéled és új tüzet szít. Lángolni fogok, mert fájdalom vesz körül. Lángolni fogok, mert megvetnek, s egyre dühösebb leszek. Lángolni fogok, mert a tűzzel védem magam. S egyszer majd kialszanak a lángok, a Főnix hamuvá válik, s nyugovóra tér a lelkem mélyén. Viszont a hamu bármikor készen áll, hogy újra lángolhasson, aztán megvédhessen, lenyugtathasson...
Gyülekeznek a felhők, a világ sötétbe borul, s könnyes szemmel nézek fel halvány napsugárra várva, reménykedve... de hol van még az? Messze van még, addig keményen harcolok. Reménykedve harcolok, hogy láthassam még a napsugarat, majd aztán a napot. S majd ha meglátom a nap első sugarait, akkor már tudom... a boldogság elkezdődött.

Henrietta... boldog névnapot drágám! :)

Üldöz a vágy...

...most jön ide a szokásos bla-bla-bla, bla-bla-bla és bla-bla-bla meg bla-bla-bla. Aztán bla-bla-bla. Valahogy nemtudok semmi bevezetöt írni, elvégre dögunalmasan telnek a napjaim a madridi utazásom óta. Mármint, folyton itthon vagyok (egyébként sem szoktam elkószálni) és csak unatkozom, a fejem szinte már az asztal alatt van a földön fekszik és pötyögtetem a billentyüzetet.
A bejegyzésnek egy érdekes címe van, igen az. A vágyaim, kívánságaim szinte már üldöznek és utánam kiáltanak, hogy kaparintsam meg a lehetöséget, hiszen az orrom elött vannak. Megkaparintanám... de hogy? Nemtudom, vagy ha tudom is, nem érzem magam felkészültnek rá. Miért? Mert akkor robbana a bomba. Persze mindenki túlélné és hamar felépülne belöle, de nekem több idöre lenne szükségem, hogy feldolgozzam azt, amit már a többiek is tudnak. De mint írtam, nem vagyok még felkészülve rá. Félek töle. És a vágy már mardos, s nemtudom meddig bírom ki...
Több vágyam is van, ebböl egyet nem írok le, még nincs itt az ideje. Sportos lenni, többé nem magányos lenni, barátság-ismeretség, szerelem és az igazság. Viszont a vágyaim közül egy már helyes úton jár, az pedig a barátság-ismeretség.
Pénteken, 2010 február 26.-ikán újra klubest volt a BMI-ben!!! Természetesen már egy héttel elötte megkaptam a meghívót Ildikótól - ezúttal köszönöm Ildikó, hogy tegezhetlek, igazán nagy megtiszteltetés - amiben már a programok meg voltak írva. De ne szaladjunk ennyire elöre, még túl hamar lelövöm a poént. Suliban rajzórán végre fotózkodtunk és elvittem a vámpírfogamat, akárcsak a vérkapszulákat. Vámpír voltam - lásd itt a pontozott résznél - és Qq [ejtsd: kjúkjú] az osztálytársam kisminkelte a szememet feketére, felragasztottam a fogaimat, bevettem egy kapszulát és kezdödhetett a móka. Almából sajnos csak zöld volt, de megtette az is. Íme itt van két fotó - készült még egy csomó, de ha mind betenném akkor megtelne vele a blogom egész Amerikáig -. Egyetlenegy bajom volt, méghozzá a vámpírfogakkal... olyan fehérek voltak, hogy mellette a fogaim tiszta sárgának tüntek és ráadásul a vérkapszula se vörösítette be annyira, szóval a saját fogaim meg pirosak voltak... de mindegy. Mikor végeztünk, alig tudtam lemosni a sminket a szememröl, söt még egy kicsi ott maradt a szemhéjamon (amit szemhéjceruzával festettek ki nekem), úgyhogy csípte a szememet nagyon is, és egy kis maradék sminkkel indultam haza... hazamentem a suliból és izgatott voltam már az este miatt, szinte gyorsan zuhanyoztam le - a smink még mindig nem jött le, közbe rájöttem, hogy a szemhéjfesték vízálló (fasza!!) - , hátha hamar eltelik a várakozási idö, de sajnos nem, így hát a ruháim közül válogattam, hogy mit is vegyek fel, míg végül a piros pólóm mellett döntöttem, fekete farmerral és a zöld adidas cipömmel. De mivel pulcsit nem volt kedvem felvenni, így hát a fehér ingem mellett döntöttem, amit ki is vasaltam gyorsan - bár kár volt, mert nem sikerült egyenesen kivasalnom; de azért jobb volt mint a semmi - így aztán se nem volt melegem, se nem fáztam. De még mindig volt idöm, így hát Photoshoppal elkészítettem az elképzelt fényképemet, íme mutatom is... Mire végeztem, felkaptam a táskámat és indultam is a Schwedenplatzra, de most direkt egy kicsit késöbb, mert nem szerettem volna megint az elsö lenni. Ott még beugrottam a Starbucksba, vettem egy Vanilla Latte-t - amibe már megint jó kevés cukrot tettek - és indultam is fel a BMI-be, ahol pont a budapesti egyetemisták után érkeztem meg, Ildikó egyböl üdvözölt és betessékelt. Rajtam és az egyetemistákon kívül - akik 4-en voltak (vagy 5-en? Nemtudom, hogy a szemüveges szöke lány is velük volt-e...) - már 7-en az asztalnál ültek (Andi, Astrid, Anna, Bogi - Annát és Bogit most ismertem meg - , Kriszti, Marci és Noémi) és egy dobókockás játékot játszottak, amibe én is beszálltam - kellett egy jó idö mire megértettem hogy mi a játék lényege - miközben Balázs is megjött (vagy már ott volt és nem vettem észre?) aztán Timi is és hozzánkvágódott. Astriddal beszélgettem egy kicsit a síszünetröl, hogy milyen jó volt és mennyit szórakoztak. :) Még két lány jött, akik tudtommal látogatóban voltak Bécsben és egy hölgy a Kossuth rádiótól a lányával és fiával, aki Timit és még valakit interjúvolt meg. Fél 8-kor Marci zongorázott nekünk egy fél órát. A fél óra alatt 7 zenemüt játszott el nekünk - ahhoz képest, hogy a zongora hamis volt, nekem attól még tetszett, és meglepetten vettem észre, hogy Marci második zenéjét már mintha hallottam volna valahol. A végén rájöttem, hogy álmomban már többször hallottam a (vagy egy ahhoz hasonló) zenét - , míg a "koncert" alatt Botond, Balázs (Bogi testvére, kit szintén most ismertem meg) és egy lány - akinek sajnos nemtudom a nevét - érkeztek meg. 8 órakor Marci végzett, megjött Attila, Tibi és Ildi (ök ketten egy pár) - nekem mindvégig az volt a tudatomban, hogy Piri a neve, de aztán rájöttem, hogy Piroska Ildinek hívják. Hogy mekkora hülye tudok lenni - , aztán Attila tartott egy kis elöadást Moldváról, és az ott élö magyarokról, mert moldvai táncot tanultunk és utána elkezdtük a társastáncot. Ekkor megjött Berci is, mindannyian körbe álltunk, lábbemelegítéssel kezdtünk, aztán fogtuk egymás kezét - a fiúk úgy tartották a lányok kezét, mint akik kézcsókot akarnának adni - és jobbra befelé, balra kifelé táncoltunk, ti-ti-tá-ra. Nekem az volt a rossz az egészben, hogy a mellettem levök olyan kicsit léptek, hogy az én hosszú lábaimmal minit lépegettem és alig bírtam az iramot tartani, meg egy csomószor elvétettem a lépéseket. Utána virslit vacsoráztunk és pöttyös túrórudit is kaptunk!! :) Alig bírtam bevágni azt a két virslit, miközben Krisztivel szóba elegyedtem, aki pont mellettem ült és megtudtam töle, hogy nyáron megy Amcsiba a rokonaihoz - de mennék én is - aztán rátértünk a sulira és végül a blogomra, hogy olvasta és szerinte tök jó (pedig eddig a tudatomban az volt, hogy senki se olvassa!) amiket írok. Ezután összepakoltuk a tányérokat, az asztalokat visszatoltuk a falakhoz, a hölgy a Kossuth rádiótól elment a gyerekeivel és Ildikó parancsára le kellett dolgoznunk a virslit - nekem még a spanyol kajákat sem ártana ledolgoznom - , de ezúttal már párban táncoltunk és hát mivel Kriszti volt a legközelebb, így öt kértem meg, hogy táncolna-e velem és igent mondott (na ezt úgy írtam mintha valami eljegyzésröl lenne szó). Kezünket hátratéve kellett fogni és körbe-körbe táncoltunk ti-ti-tá-ra. Ezután ugyanígy táncoltunk, de ha valaki bekiabálta, hogy "Elöre, elöre, lássuk mi lesz belöle!", akkor a lányoknak egy sorral elörébb kellett menni. Meg még volt három bekiáltás, aminek a szövegét sajnos elfelejtettem, de az egyik olyan volt, hogy megálltunk, a fiúk ti-ti-táztak míg a lányokat forgatták, a másik bekiáltás olyan volt, hogy meg kellett fordulni miközben egymás kezét fogva kellett tartani, a harmadik pedig ugyanez, csak akkor hátrafelé kellett ti-ti-tázni. Fantasztikus volt! Volt, hogy annyira nevettünk már, hogy nemtudtuk merre is kell lépni. Kaptunk egy kis szünetet, természetesen a csapat fele az ablakhoz rohant, hogy lehütse magát. Miután a kis szünetnek vége lett, újra táncoltunk, de ezúttal Krisztit "elrabolták" így maradt nekem a kiscsaj - a neve még mindig nem jut eszembe - , aki látogatóban volt Bécsben. Vele annyi bajom volt a magasságunk miatt, hogy csak na! Jó tudom, nem tehetek róla, hogy olyan vagyok mint egy zsiráf, meg ö sem arról, hogy olyan mint egy kisegér, de igen rosszul éreztem magam amiatt, hogy mindenkinek kb. megfelelö arányú párja volt, míg nekem a lány épphogy elérte a mellkasomat. Fájt is már a hátam, mikor a lapockájánál kellett tartanom, szinte annyira kiegyenesítettem magamat; vagy mikor a balra-jobbra ti-ti-tánál a kezét kellett fogni és a kezem már majd leszakadt - míg a többi fiú bezzeg rátámaszkodott a lány vállára :P -, úgyhogy mikor vége volt már, örültem neki hogy még egyben vagyok, de úgy is éreztem magamat a kiegyenesített hátammal mint aki karót nyelt. Hü... legközelebb ha tánc lesz, remélem jön egy kistermetü srác is. :D Szóval, miután végeztünk a tánccal helyet foglaltunk - és természetesen ittuk a folyadékot a szomjunkra - és egy moldvai magyar néni meséjét hallgattuk. Röviden a mese 4 emberröl szólt, egy rest és egy szorgos fiúról, ugyanúgy egy rest és egy szorgos lányról. A restet és a szorgosokat össze akarták vonni, de, hogy a restek "túléljék" így kaptak egy szorgos párt. Miután végighallgattuk a mesét, segítettem elrakodni az elmosott poharakat és utána csináltunk egy pár csoportképet. Íme itt vagyunk mindannyian a képen (Marcin kívül, mert ö már korábban elment). Igen, tudom én hátul vagyok, de jobb szeretek a háttérben meghúzódni... ezután mindannyian elbúcsúztunk, bár én még maradtam Noémivel, mert az apukájára várt, ígyhát addig is elbeszélgettem vele. Megtudtam, hogy Mödlingben lakik, Sopronba jár suliba Krisztivel és Annával együtt, hogy milyen tervei vannak a jövöben, és hogy jól érzi magát Magyarországon. Öszintén örültem, hogy ezt hallhattam, mármint abból a szempontból nézve, hogy én Magyarországon nem szerettem annyira suliba járni mint itt. :) Noémi apukája megjött, így hát elköszöntem Ildikótól, Ilditöl, Attilától és Tibitöl, míg Ildikónak gyorsan felvetettem a BMI közös blog ötletét, amit nagyon jónak talált, így hát a következö esten majd megbeszéljük a többiekkel... egyébként a következö alkalommal egy magyar filmet nézünk meg és palacsintát sütünk, nyam-nyam. :)
Szóval a vágy a barátok után kezd a jó úton haladni... ezen az estén két emberhez még közelebb kerültem, legalábbis remélem és újból ismeretséget kötöttem számomra idegen emberekkel.
A többi vágy pedig talán hamarosan révbe ér, addig is reménykedek abban, hogy nem kergetnek veszettül a vágyaim és nem szenvedek miattuk... bár tudom, hogy egyetlenegy mondattal minden vágyam teljesülne rövid idön belül. De nem mondom ki, mert félek, hogy másoknak okozok vele fájdalmat, félek önmagamtól. A szerelemmel kapcsolatos vágyam a legnehezebb. Volna egy valaki akit tudnék szeretni, de túl messze van és olykor-olykor felteszem magamnak a kérdést: van-e értelme? Volna, igen volna értelme, de akkor pedig az után vágyakoznék, epekednék, hogy gyakrabban legyek mellette, ami nem lenne a legegyszerübb dolog... :(
Vágy követi a vágyat, de ha nem teljesül hamarosan, csak a lelked fonnyad miatta... Ezért: I am standin' in the moonlight shadow, still waitin' for hope... [Állok a holdfény árnyékában, még mindig a reményre várva... - magam szerkesztette kis idézet].