Felhők - a világ sötétbe borul

Gyülekeznek a felhők, a világ - a saját világom sötétbe borul, s ahogy nézek fel a sötét égre, látom, hogy a hold nincs már. A holdfény s az árnyéka miben álltam már csak lidérces álom, s nézem tovább a sötét eget. Ahogy gyülekeznek a felhők egy dolog eszembe jut, hogy még mindig maradt valami: a remény. Állok, nézek fel könnyes szemekkel, hátha a napsugár halvány sugara vélik előbújni, de nem akar. Reménykedek, és a világ egyre sötétebb lesz...
Azt mondják, hogy az ember kedve kihat a saját környezetére. Szerintem ez annyira nem igaz, de fordítva nagyon is. Nem vagyok depressziós stádiumban, egyszerűen az aurám szívja magába a külső energiákat. Energiákat, melyet a környezetem szabadít fel, küld nekem és én pedig szívom magamba, mint szivacs a vizet.
Az egész talán a héten, hétfőn kezdődött és ma még csak keddet írunk. Egyszóval biztos vagyok benne, hogy ez a hét nem a legszuperebb lesz. Szóval a hétfői napon földrajzzal kezdtünk a suliban, ami - mint mindig - unalmas volt, de megkaptuk a dolgozatra való anyagot is, ami jó sok téma. Pszichológia órán az agymosásról tanultunk, amit nagyon érdekesnek és egyben meghökkentő, ugyanúgy borzalmas és undorító módszernek találtam. De az egész témát az óra végén kiosztott dolgozat - amit múlthét csütörtökön írtunk - jegye elvette az érdekességét. 25 pontot értem el a 40 pontból, ezzel egy kettes jegyem lett. Egy ponttal több lett volna meglett volna a hármasom. Valójában az az egy pont keserít el, de nagyon is. Tanultam erre a hülye pszichológiára, bár tudtam, hogy kitűnő nem lesz. Nemtudom a tanárok direkt csinálják-e, hogy egy pontot nem adnak hozzá, vagy hogy pozitív kettest ne tudnának adni... Az egyik kérdésnél nem azt írtam, hogy "fejlődési rendellenességet figyelembe venni", hanem azt, hogy "fejlődési rendellenesség megfigyelése". Hát ezért levont nekem egy pontot. Most hol van itt a NAGY különbség? Ilyenekkel tudják elkeseríteni a diákot... A latin óra oké volt, Cicero-ról és Verres-ről tanultunk, ami érdekes volt, utána pedig matek óra. Matekon statisztikát tanultunk és a füzetbe körmöltünk, mint azt ahogy szoktuk. Ezután két kémia óránk volt - eredetileg egy kémia és német lenne, de mivel a némettanárnő nem volt, ezért kémiánk volt helyette - így hát ott ültem a padban és figyeltem az első kémia órán, hogy mi az oxidáció és a redukció, míg a második órán kaptunk egy papírt amin energiaegyenletek rosszul voltak megadva és a feladatunk az volt, hogy javítsuk ki. De hát ugye én nem csekkoltam az egészből semmit, csak mondtam a hülyeségeket - mi mást mondhattam volna, ha egyszerűen választ várnak tőlem? - míg a tanárnő ordibált velem, hogy hogy mondhatok ekkora baromságokat. Hát már elnézést kérek, de ha nem ordibálna velem hanem nyugodtan elmagyarázná, akkor valószínűleg meg is érteném, nemde? Utána meg vágja nekem a jó pofákat, leül hozzám és elmagyarázza szép laaaaaassaaaaan, éééérthetően, hátha megértem. Ilyen picsát ni... szóval itt már megvoltak a jelek, hogy rossz hét elé nézek...
A mai nap még szarabb volt. 9-kor volt suli, a metró két állomás között ragadt 10 percre valami műszaki hiba miatt, így hát késtem is a suliból. Angol órán az álomról kellett valamit írni - meg volt a könyvben adva, hogy mit csináljál, de valami barom feladat volt az álomról - amihez egyáltalán nem volt kedvem, utána pedig kémia óra volt. Ma sem volt jobb, a tanárnő a fals mosolyával meg a cicahangjával magyaráz nekünk - közbe meg mondogatja magának, hogy ilyen eszetlen gyerekeket még a világ nem látott - úgyhogy mire végeztünk, örültem, hogy még élek. Kémia után matek óránk volt, ami egyből el volt baszva, mert az ofő - ki egyben a matek és pszichológia tanárnőnk - lebaszott, hogy miért jövök későn a suliba, meg így, meg úgy, mire elmagyaráztam neki a szitut, de hát hablatyol nekem tovább, hogy ő neki is vannak ilyen szitujai és mégis időben beér az iskolába. Gondoltam magamban, hogy de jó neked bazdmeg, akkor írd már le nekem is a receptet, hogy hogy sikerül neked. Órán megint statisztikát csináltunk - az én csoportomban ugye 6-an vagyunk (ma 5-en voltunk), így az egész F osztály - és hát mindenkit kérdezgetett, hogy hogy csináljuk ezt, meg azt, stb. Óra végén 3 osztálytársamnak beír egy pluszt, nekem meg nem. Lényegét nem értem... ugyanúgy dolgoztam mint a többiek, ugyanúgy én is annyit mondtam mint a többiek. Ráadásul akkor a szemed láttára, írja be a pluszt a másiknak, hogy jobban idegesítsen. Szünetben utána pakolom össze a szemetest a padomról, miközben Geta odadobja az újságot az én helyemre. Már annyira el voltam szomorodva és ideges voltam, hogy már ráordítottam, hogy mit képzel magáról, saját maga nem tudja kidobni az újságot? Mellette se ül senki, ugyanúgy elfér mellette az az újság, akárcsak mellettem elférhetne, én ráadásul pakolom is össze a szemetet és csak úgy odahányja. Hát mi vagyok én, szemetesfelelős?
Hazafelé menet gondolkodtam, hogy vajon mit követhettem el, hogy a sors folyton csapásokkal érint? Mivel vagyok másabb mint a másik? Netán, mert nagyothalló vagyok? Nem... ha úgy vesszük ez is egy csapásnak számít. Miért nem látja a tanár, hogy keményen dolgozok? Miért kell mindig elbátorítani, hogy semmi vagyok? Én miért nem érdemlek meg néha egy-egy pluszt? Miért kell kiabálnia velem mert nem értem, de azért is választ vár el tőlem? Miért kell az osztálytársamnak ennyire lekezelni, ha csinálok valamit? Miért, miért, miért? Nem vétettem semmit. Keményen dolgozom azért, hogy kicsikarhassak egy kis dicséretet. Vagy kérjek elnézést azért, mert a világra jöttem és csak egy szálka vagyok a szemükben? Hol itt az együttérzés? Csak a rosszat látják bennem...?
De nemcsak ezek a dolgok sötétítik el az eget. Hanem más dolgok is, vagy inkább személyek. Tegnap írok egy ismerősömnek MSN-en, hogy hogy tetszik lenni és néha írhatna magától is nekem. Erre nem nekem támad, hogy ne vitatkozzunk már erről...? Már elnézést én csak annyit mondtam, hogy jól esne, ha nem csak én írnék. De ez nem csak nála van így. 98%-ban ez így van. Miért én írjak mindig? Nem érdeklek én senkit? Emberek akikre támaszkodhatnék, akikben megbízhatnék nekem támadnak, ok nélkül, és ha mondok valamit akkor én vagyok a hibás... nem értem, hiszen semmi rosszat nem tettem.
Régebben Főnixnek neveztem magamat - X-Men: Jean Grey a.k.a (Dark) Phoenix után -, lángoltam a dühtől, a szomorúságtól a megvetéstől. Egy idő múlva viszont kialudt a tűz és a hamvak a lelkem mélyén leülepedtek. Viszont ha minden így folytatódik tovább... a Főnix a hamvaiból újraéled és új tüzet szít. Lángolni fogok, mert fájdalom vesz körül. Lángolni fogok, mert megvetnek, s egyre dühösebb leszek. Lángolni fogok, mert a tűzzel védem magam. S egyszer majd kialszanak a lángok, a Főnix hamuvá válik, s nyugovóra tér a lelkem mélyén. Viszont a hamu bármikor készen áll, hogy újra lángolhasson, aztán megvédhessen, lenyugtathasson...
Gyülekeznek a felhők, a világ sötétbe borul, s könnyes szemmel nézek fel halvány napsugárra várva, reménykedve... de hol van még az? Messze van még, addig keményen harcolok. Reménykedve harcolok, hogy láthassam még a napsugarat, majd aztán a napot. S majd ha meglátom a nap első sugarait, akkor már tudom... a boldogság elkezdődött.

Henrietta... boldog névnapot drágám! :)