Felhők - a világ sötétbe borul

Gyülekeznek a felhők, a világ - a saját világom sötétbe borul, s ahogy nézek fel a sötét égre, látom, hogy a hold nincs már. A holdfény s az árnyéka miben álltam már csak lidérces álom, s nézem tovább a sötét eget. Ahogy gyülekeznek a felhők egy dolog eszembe jut, hogy még mindig maradt valami: a remény. Állok, nézek fel könnyes szemekkel, hátha a napsugár halvány sugara vélik előbújni, de nem akar. Reménykedek, és a világ egyre sötétebb lesz...
Azt mondják, hogy az ember kedve kihat a saját környezetére. Szerintem ez annyira nem igaz, de fordítva nagyon is. Nem vagyok depressziós stádiumban, egyszerűen az aurám szívja magába a külső energiákat. Energiákat, melyet a környezetem szabadít fel, küld nekem és én pedig szívom magamba, mint szivacs a vizet.
Az egész talán a héten, hétfőn kezdődött és ma még csak keddet írunk. Egyszóval biztos vagyok benne, hogy ez a hét nem a legszuperebb lesz. Szóval a hétfői napon földrajzzal kezdtünk a suliban, ami - mint mindig - unalmas volt, de megkaptuk a dolgozatra való anyagot is, ami jó sok téma. Pszichológia órán az agymosásról tanultunk, amit nagyon érdekesnek és egyben meghökkentő, ugyanúgy borzalmas és undorító módszernek találtam. De az egész témát az óra végén kiosztott dolgozat - amit múlthét csütörtökön írtunk - jegye elvette az érdekességét. 25 pontot értem el a 40 pontból, ezzel egy kettes jegyem lett. Egy ponttal több lett volna meglett volna a hármasom. Valójában az az egy pont keserít el, de nagyon is. Tanultam erre a hülye pszichológiára, bár tudtam, hogy kitűnő nem lesz. Nemtudom a tanárok direkt csinálják-e, hogy egy pontot nem adnak hozzá, vagy hogy pozitív kettest ne tudnának adni... Az egyik kérdésnél nem azt írtam, hogy "fejlődési rendellenességet figyelembe venni", hanem azt, hogy "fejlődési rendellenesség megfigyelése". Hát ezért levont nekem egy pontot. Most hol van itt a NAGY különbség? Ilyenekkel tudják elkeseríteni a diákot... A latin óra oké volt, Cicero-ról és Verres-ről tanultunk, ami érdekes volt, utána pedig matek óra. Matekon statisztikát tanultunk és a füzetbe körmöltünk, mint azt ahogy szoktuk. Ezután két kémia óránk volt - eredetileg egy kémia és német lenne, de mivel a némettanárnő nem volt, ezért kémiánk volt helyette - így hát ott ültem a padban és figyeltem az első kémia órán, hogy mi az oxidáció és a redukció, míg a második órán kaptunk egy papírt amin energiaegyenletek rosszul voltak megadva és a feladatunk az volt, hogy javítsuk ki. De hát ugye én nem csekkoltam az egészből semmit, csak mondtam a hülyeségeket - mi mást mondhattam volna, ha egyszerűen választ várnak tőlem? - míg a tanárnő ordibált velem, hogy hogy mondhatok ekkora baromságokat. Hát már elnézést kérek, de ha nem ordibálna velem hanem nyugodtan elmagyarázná, akkor valószínűleg meg is érteném, nemde? Utána meg vágja nekem a jó pofákat, leül hozzám és elmagyarázza szép laaaaaassaaaaan, éééérthetően, hátha megértem. Ilyen picsát ni... szóval itt már megvoltak a jelek, hogy rossz hét elé nézek...
A mai nap még szarabb volt. 9-kor volt suli, a metró két állomás között ragadt 10 percre valami műszaki hiba miatt, így hát késtem is a suliból. Angol órán az álomról kellett valamit írni - meg volt a könyvben adva, hogy mit csináljál, de valami barom feladat volt az álomról - amihez egyáltalán nem volt kedvem, utána pedig kémia óra volt. Ma sem volt jobb, a tanárnő a fals mosolyával meg a cicahangjával magyaráz nekünk - közbe meg mondogatja magának, hogy ilyen eszetlen gyerekeket még a világ nem látott - úgyhogy mire végeztünk, örültem, hogy még élek. Kémia után matek óránk volt, ami egyből el volt baszva, mert az ofő - ki egyben a matek és pszichológia tanárnőnk - lebaszott, hogy miért jövök későn a suliba, meg így, meg úgy, mire elmagyaráztam neki a szitut, de hát hablatyol nekem tovább, hogy ő neki is vannak ilyen szitujai és mégis időben beér az iskolába. Gondoltam magamban, hogy de jó neked bazdmeg, akkor írd már le nekem is a receptet, hogy hogy sikerül neked. Órán megint statisztikát csináltunk - az én csoportomban ugye 6-an vagyunk (ma 5-en voltunk), így az egész F osztály - és hát mindenkit kérdezgetett, hogy hogy csináljuk ezt, meg azt, stb. Óra végén 3 osztálytársamnak beír egy pluszt, nekem meg nem. Lényegét nem értem... ugyanúgy dolgoztam mint a többiek, ugyanúgy én is annyit mondtam mint a többiek. Ráadásul akkor a szemed láttára, írja be a pluszt a másiknak, hogy jobban idegesítsen. Szünetben utána pakolom össze a szemetest a padomról, miközben Geta odadobja az újságot az én helyemre. Már annyira el voltam szomorodva és ideges voltam, hogy már ráordítottam, hogy mit képzel magáról, saját maga nem tudja kidobni az újságot? Mellette se ül senki, ugyanúgy elfér mellette az az újság, akárcsak mellettem elférhetne, én ráadásul pakolom is össze a szemetet és csak úgy odahányja. Hát mi vagyok én, szemetesfelelős?
Hazafelé menet gondolkodtam, hogy vajon mit követhettem el, hogy a sors folyton csapásokkal érint? Mivel vagyok másabb mint a másik? Netán, mert nagyothalló vagyok? Nem... ha úgy vesszük ez is egy csapásnak számít. Miért nem látja a tanár, hogy keményen dolgozok? Miért kell mindig elbátorítani, hogy semmi vagyok? Én miért nem érdemlek meg néha egy-egy pluszt? Miért kell kiabálnia velem mert nem értem, de azért is választ vár el tőlem? Miért kell az osztálytársamnak ennyire lekezelni, ha csinálok valamit? Miért, miért, miért? Nem vétettem semmit. Keményen dolgozom azért, hogy kicsikarhassak egy kis dicséretet. Vagy kérjek elnézést azért, mert a világra jöttem és csak egy szálka vagyok a szemükben? Hol itt az együttérzés? Csak a rosszat látják bennem...?
De nemcsak ezek a dolgok sötétítik el az eget. Hanem más dolgok is, vagy inkább személyek. Tegnap írok egy ismerősömnek MSN-en, hogy hogy tetszik lenni és néha írhatna magától is nekem. Erre nem nekem támad, hogy ne vitatkozzunk már erről...? Már elnézést én csak annyit mondtam, hogy jól esne, ha nem csak én írnék. De ez nem csak nála van így. 98%-ban ez így van. Miért én írjak mindig? Nem érdeklek én senkit? Emberek akikre támaszkodhatnék, akikben megbízhatnék nekem támadnak, ok nélkül, és ha mondok valamit akkor én vagyok a hibás... nem értem, hiszen semmi rosszat nem tettem.
Régebben Főnixnek neveztem magamat - X-Men: Jean Grey a.k.a (Dark) Phoenix után -, lángoltam a dühtől, a szomorúságtól a megvetéstől. Egy idő múlva viszont kialudt a tűz és a hamvak a lelkem mélyén leülepedtek. Viszont ha minden így folytatódik tovább... a Főnix a hamvaiból újraéled és új tüzet szít. Lángolni fogok, mert fájdalom vesz körül. Lángolni fogok, mert megvetnek, s egyre dühösebb leszek. Lángolni fogok, mert a tűzzel védem magam. S egyszer majd kialszanak a lángok, a Főnix hamuvá válik, s nyugovóra tér a lelkem mélyén. Viszont a hamu bármikor készen áll, hogy újra lángolhasson, aztán megvédhessen, lenyugtathasson...
Gyülekeznek a felhők, a világ sötétbe borul, s könnyes szemmel nézek fel halvány napsugárra várva, reménykedve... de hol van még az? Messze van még, addig keményen harcolok. Reménykedve harcolok, hogy láthassam még a napsugarat, majd aztán a napot. S majd ha meglátom a nap első sugarait, akkor már tudom... a boldogság elkezdődött.

Henrietta... boldog névnapot drágám! :)

Üldöz a vágy...

...most jön ide a szokásos bla-bla-bla, bla-bla-bla és bla-bla-bla meg bla-bla-bla. Aztán bla-bla-bla. Valahogy nemtudok semmi bevezetöt írni, elvégre dögunalmasan telnek a napjaim a madridi utazásom óta. Mármint, folyton itthon vagyok (egyébként sem szoktam elkószálni) és csak unatkozom, a fejem szinte már az asztal alatt van a földön fekszik és pötyögtetem a billentyüzetet.
A bejegyzésnek egy érdekes címe van, igen az. A vágyaim, kívánságaim szinte már üldöznek és utánam kiáltanak, hogy kaparintsam meg a lehetöséget, hiszen az orrom elött vannak. Megkaparintanám... de hogy? Nemtudom, vagy ha tudom is, nem érzem magam felkészültnek rá. Miért? Mert akkor robbana a bomba. Persze mindenki túlélné és hamar felépülne belöle, de nekem több idöre lenne szükségem, hogy feldolgozzam azt, amit már a többiek is tudnak. De mint írtam, nem vagyok még felkészülve rá. Félek töle. És a vágy már mardos, s nemtudom meddig bírom ki...
Több vágyam is van, ebböl egyet nem írok le, még nincs itt az ideje. Sportos lenni, többé nem magányos lenni, barátság-ismeretség, szerelem és az igazság. Viszont a vágyaim közül egy már helyes úton jár, az pedig a barátság-ismeretség.
Pénteken, 2010 február 26.-ikán újra klubest volt a BMI-ben!!! Természetesen már egy héttel elötte megkaptam a meghívót Ildikótól - ezúttal köszönöm Ildikó, hogy tegezhetlek, igazán nagy megtiszteltetés - amiben már a programok meg voltak írva. De ne szaladjunk ennyire elöre, még túl hamar lelövöm a poént. Suliban rajzórán végre fotózkodtunk és elvittem a vámpírfogamat, akárcsak a vérkapszulákat. Vámpír voltam - lásd itt a pontozott résznél - és Qq [ejtsd: kjúkjú] az osztálytársam kisminkelte a szememet feketére, felragasztottam a fogaimat, bevettem egy kapszulát és kezdödhetett a móka. Almából sajnos csak zöld volt, de megtette az is. Íme itt van két fotó - készült még egy csomó, de ha mind betenném akkor megtelne vele a blogom egész Amerikáig -. Egyetlenegy bajom volt, méghozzá a vámpírfogakkal... olyan fehérek voltak, hogy mellette a fogaim tiszta sárgának tüntek és ráadásul a vérkapszula se vörösítette be annyira, szóval a saját fogaim meg pirosak voltak... de mindegy. Mikor végeztünk, alig tudtam lemosni a sminket a szememröl, söt még egy kicsi ott maradt a szemhéjamon (amit szemhéjceruzával festettek ki nekem), úgyhogy csípte a szememet nagyon is, és egy kis maradék sminkkel indultam haza... hazamentem a suliból és izgatott voltam már az este miatt, szinte gyorsan zuhanyoztam le - a smink még mindig nem jött le, közbe rájöttem, hogy a szemhéjfesték vízálló (fasza!!) - , hátha hamar eltelik a várakozási idö, de sajnos nem, így hát a ruháim közül válogattam, hogy mit is vegyek fel, míg végül a piros pólóm mellett döntöttem, fekete farmerral és a zöld adidas cipömmel. De mivel pulcsit nem volt kedvem felvenni, így hát a fehér ingem mellett döntöttem, amit ki is vasaltam gyorsan - bár kár volt, mert nem sikerült egyenesen kivasalnom; de azért jobb volt mint a semmi - így aztán se nem volt melegem, se nem fáztam. De még mindig volt idöm, így hát Photoshoppal elkészítettem az elképzelt fényképemet, íme mutatom is... Mire végeztem, felkaptam a táskámat és indultam is a Schwedenplatzra, de most direkt egy kicsit késöbb, mert nem szerettem volna megint az elsö lenni. Ott még beugrottam a Starbucksba, vettem egy Vanilla Latte-t - amibe már megint jó kevés cukrot tettek - és indultam is fel a BMI-be, ahol pont a budapesti egyetemisták után érkeztem meg, Ildikó egyböl üdvözölt és betessékelt. Rajtam és az egyetemistákon kívül - akik 4-en voltak (vagy 5-en? Nemtudom, hogy a szemüveges szöke lány is velük volt-e...) - már 7-en az asztalnál ültek (Andi, Astrid, Anna, Bogi - Annát és Bogit most ismertem meg - , Kriszti, Marci és Noémi) és egy dobókockás játékot játszottak, amibe én is beszálltam - kellett egy jó idö mire megértettem hogy mi a játék lényege - miközben Balázs is megjött (vagy már ott volt és nem vettem észre?) aztán Timi is és hozzánkvágódott. Astriddal beszélgettem egy kicsit a síszünetröl, hogy milyen jó volt és mennyit szórakoztak. :) Még két lány jött, akik tudtommal látogatóban voltak Bécsben és egy hölgy a Kossuth rádiótól a lányával és fiával, aki Timit és még valakit interjúvolt meg. Fél 8-kor Marci zongorázott nekünk egy fél órát. A fél óra alatt 7 zenemüt játszott el nekünk - ahhoz képest, hogy a zongora hamis volt, nekem attól még tetszett, és meglepetten vettem észre, hogy Marci második zenéjét már mintha hallottam volna valahol. A végén rájöttem, hogy álmomban már többször hallottam a (vagy egy ahhoz hasonló) zenét - , míg a "koncert" alatt Botond, Balázs (Bogi testvére, kit szintén most ismertem meg) és egy lány - akinek sajnos nemtudom a nevét - érkeztek meg. 8 órakor Marci végzett, megjött Attila, Tibi és Ildi (ök ketten egy pár) - nekem mindvégig az volt a tudatomban, hogy Piri a neve, de aztán rájöttem, hogy Piroska Ildinek hívják. Hogy mekkora hülye tudok lenni - , aztán Attila tartott egy kis elöadást Moldváról, és az ott élö magyarokról, mert moldvai táncot tanultunk és utána elkezdtük a társastáncot. Ekkor megjött Berci is, mindannyian körbe álltunk, lábbemelegítéssel kezdtünk, aztán fogtuk egymás kezét - a fiúk úgy tartották a lányok kezét, mint akik kézcsókot akarnának adni - és jobbra befelé, balra kifelé táncoltunk, ti-ti-tá-ra. Nekem az volt a rossz az egészben, hogy a mellettem levök olyan kicsit léptek, hogy az én hosszú lábaimmal minit lépegettem és alig bírtam az iramot tartani, meg egy csomószor elvétettem a lépéseket. Utána virslit vacsoráztunk és pöttyös túrórudit is kaptunk!! :) Alig bírtam bevágni azt a két virslit, miközben Krisztivel szóba elegyedtem, aki pont mellettem ült és megtudtam töle, hogy nyáron megy Amcsiba a rokonaihoz - de mennék én is - aztán rátértünk a sulira és végül a blogomra, hogy olvasta és szerinte tök jó (pedig eddig a tudatomban az volt, hogy senki se olvassa!) amiket írok. Ezután összepakoltuk a tányérokat, az asztalokat visszatoltuk a falakhoz, a hölgy a Kossuth rádiótól elment a gyerekeivel és Ildikó parancsára le kellett dolgoznunk a virslit - nekem még a spanyol kajákat sem ártana ledolgoznom - , de ezúttal már párban táncoltunk és hát mivel Kriszti volt a legközelebb, így öt kértem meg, hogy táncolna-e velem és igent mondott (na ezt úgy írtam mintha valami eljegyzésröl lenne szó). Kezünket hátratéve kellett fogni és körbe-körbe táncoltunk ti-ti-tá-ra. Ezután ugyanígy táncoltunk, de ha valaki bekiabálta, hogy "Elöre, elöre, lássuk mi lesz belöle!", akkor a lányoknak egy sorral elörébb kellett menni. Meg még volt három bekiáltás, aminek a szövegét sajnos elfelejtettem, de az egyik olyan volt, hogy megálltunk, a fiúk ti-ti-táztak míg a lányokat forgatták, a másik bekiáltás olyan volt, hogy meg kellett fordulni miközben egymás kezét fogva kellett tartani, a harmadik pedig ugyanez, csak akkor hátrafelé kellett ti-ti-tázni. Fantasztikus volt! Volt, hogy annyira nevettünk már, hogy nemtudtuk merre is kell lépni. Kaptunk egy kis szünetet, természetesen a csapat fele az ablakhoz rohant, hogy lehütse magát. Miután a kis szünetnek vége lett, újra táncoltunk, de ezúttal Krisztit "elrabolták" így maradt nekem a kiscsaj - a neve még mindig nem jut eszembe - , aki látogatóban volt Bécsben. Vele annyi bajom volt a magasságunk miatt, hogy csak na! Jó tudom, nem tehetek róla, hogy olyan vagyok mint egy zsiráf, meg ö sem arról, hogy olyan mint egy kisegér, de igen rosszul éreztem magam amiatt, hogy mindenkinek kb. megfelelö arányú párja volt, míg nekem a lány épphogy elérte a mellkasomat. Fájt is már a hátam, mikor a lapockájánál kellett tartanom, szinte annyira kiegyenesítettem magamat; vagy mikor a balra-jobbra ti-ti-tánál a kezét kellett fogni és a kezem már majd leszakadt - míg a többi fiú bezzeg rátámaszkodott a lány vállára :P -, úgyhogy mikor vége volt már, örültem neki hogy még egyben vagyok, de úgy is éreztem magamat a kiegyenesített hátammal mint aki karót nyelt. Hü... legközelebb ha tánc lesz, remélem jön egy kistermetü srác is. :D Szóval, miután végeztünk a tánccal helyet foglaltunk - és természetesen ittuk a folyadékot a szomjunkra - és egy moldvai magyar néni meséjét hallgattuk. Röviden a mese 4 emberröl szólt, egy rest és egy szorgos fiúról, ugyanúgy egy rest és egy szorgos lányról. A restet és a szorgosokat össze akarták vonni, de, hogy a restek "túléljék" így kaptak egy szorgos párt. Miután végighallgattuk a mesét, segítettem elrakodni az elmosott poharakat és utána csináltunk egy pár csoportképet. Íme itt vagyunk mindannyian a képen (Marcin kívül, mert ö már korábban elment). Igen, tudom én hátul vagyok, de jobb szeretek a háttérben meghúzódni... ezután mindannyian elbúcsúztunk, bár én még maradtam Noémivel, mert az apukájára várt, ígyhát addig is elbeszélgettem vele. Megtudtam, hogy Mödlingben lakik, Sopronba jár suliba Krisztivel és Annával együtt, hogy milyen tervei vannak a jövöben, és hogy jól érzi magát Magyarországon. Öszintén örültem, hogy ezt hallhattam, mármint abból a szempontból nézve, hogy én Magyarországon nem szerettem annyira suliba járni mint itt. :) Noémi apukája megjött, így hát elköszöntem Ildikótól, Ilditöl, Attilától és Tibitöl, míg Ildikónak gyorsan felvetettem a BMI közös blog ötletét, amit nagyon jónak talált, így hát a következö esten majd megbeszéljük a többiekkel... egyébként a következö alkalommal egy magyar filmet nézünk meg és palacsintát sütünk, nyam-nyam. :)
Szóval a vágy a barátok után kezd a jó úton haladni... ezen az estén két emberhez még közelebb kerültem, legalábbis remélem és újból ismeretséget kötöttem számomra idegen emberekkel.
A többi vágy pedig talán hamarosan révbe ér, addig is reménykedek abban, hogy nem kergetnek veszettül a vágyaim és nem szenvedek miattuk... bár tudom, hogy egyetlenegy mondattal minden vágyam teljesülne rövid idön belül. De nem mondom ki, mert félek, hogy másoknak okozok vele fájdalmat, félek önmagamtól. A szerelemmel kapcsolatos vágyam a legnehezebb. Volna egy valaki akit tudnék szeretni, de túl messze van és olykor-olykor felteszem magamnak a kérdést: van-e értelme? Volna, igen volna értelme, de akkor pedig az után vágyakoznék, epekednék, hogy gyakrabban legyek mellette, ami nem lenne a legegyszerübb dolog... :(
Vágy követi a vágyat, de ha nem teljesül hamarosan, csak a lelked fonnyad miatta... Ezért: I am standin' in the moonlight shadow, still waitin' for hope... [Állok a holdfény árnyékában, még mindig a reményre várva... - magam szerkesztette kis idézet].