Öröm és fájdalom...

Az öröm és a fájdalom két kiegészítö tényező. Ahol öröm van, ott biztos, hogy van fájdalom. Igaz nem minden esetben egyből, de kis idő múlva betör... és ahol fájdalom van, ott az örömöt is meglehet találni, ugyanúgy mint az előző mondatom esetében.
Az utóbbi napokban velem ugyanez történt... a jó irányból a rosszba.

Péntek, 2010. Január 22.
Szokásosan indult a nap, és kiderült, hogy a matek dolgozatomra egy 3-ast kaptam, örültem neki, bár kissé szomorkodtam azon, hogyha a szappanszagú lánynak nem kellett volna segítenem, talán jobban sikerült volna. De ez mind "talán" és "ha...", ezen sosem érdemes gondolkodni.

Rajzórán le kellett írnunk egy cetlire, hogy ha egy címlapon lennénk, miként öltöznénk be, esetleg milyen formában adnánk ki magunkat? Én a következőt írtam:
•) Szeretnék nagy angyalszárnyakkal megjelenni, mint a "hálivúdi" mozikban, mert egyszer szeretném tudni, milyen érzés lehet angyalszárnyakat hordani.
•) Szeretném ha vámpírfogam lenne, vércseppekkel az ajkamon, ezzel jelezve, hogy bukott angyal vagyok.
•) Egy vörös alma lenne a kezemben, amiben van egy harapásnyom -> ez arra utal, hogy Ádámot (ami ugye a nevem is), aki evett az almából, kiűzték a paradicsomból (megint arra utalna, hogy egy bukott angyal lennék).
• A címlapon pedig ez állna: "Adam, the fallen Angel"; "Why did he fell?"; "What feelings does he have now?" és végül "Who is he now?".

Szerintem tükrözné valamennyire a valóságot, elvégre úgy gondolom, hogy az életben sok olyan gyötrelmet éltem át, ami miatt "bukott angyalnak" is lehetne engem nevezni.
Ami kár, az az, hogy ezeket mind be kell szerezni, bár azokat a hatalmas angyalszárnyakat honnan szerezzem be? Hívjam fel esetleg Ben Foster-t - aki az X-Menben Angel-t játszotta -, hogy adja nekem kölcsön a szárnyait? Ennek az esélye alighanem egyenlő a 0-val. De mindegy, valahogy majd csak megoldom.

Eztán hazamentem és eszembe jutott, hogy ma van a a nagy nap: Ifiklub találkozó a Bécsi Magyar Iskolában - örök hála Juditnak, hogy megtalálta a linket - ! Izgatott voltam, hogy milyen lesz, hogy lesz, kik lesznek... bár azt már eleve kivettem Koleszár Ildikó leveléből (mert ugye, Koleszár tanárnő magyar gyerekeket tanít a BMI-ben), hogy nagyon jó fej és barátságos. A találkozó 18.30-kor volt, a Schwedenplatzon (igen, ahol a finom fagyit lehet kapni). Koleszár tanárnőn és lányán, Virágon kívül (akik ezeket az esteket szervezik) én voltam legelőször ott. Ekkor kissé elöntött az idegesség, hogy talán nem nekem kellett volna az elsőnek lenni, de egyből szóba elegyedtem Koleszár tanárnővel és segítettem 4 lufit feltenni.

Aztán jöttek sorba a többiek, először Balázs, Koleszár tanárnő fia, aztán Zita, Kriszti - aki egyből puszival üdvözölt -, Nóri - Nóri egyből kitűnt a sorok közül, hiszen ő volt az aki fülig érő mosollyal jött -, aztán Noémi - aki feltűnően hasonlít Ellen Page nevű színésznőre (szerintem) -, Andi, utána jött Matyi (remélem így hívják, sajnos nem mindenki nevét tudtam megjegyezni) apukájával - akik a vacsorát és az üdítőt hozták, bár nekem Matyi igen rosszkedvűnek tűnt - aztán elmentek Matyi testvéréért, és végül Marci (?) fessen kiöltözve öltönyben.

Először ennyien voltunk aztán játszottunk egy telefonos játékot, ahol beszéltünk és a másiknak ki kellett találni, hogy kivel beszélünk (természetesen a csapatból kellett valakivel beszélgetni) ami nekem igen nehezemre esett, mert ugye én nem ismertem senkit a csapatból, úgyhogy Koleszár tanárnővel "telefonáltam", arra hivatkozva, hogy talán bennünk ez a közös: én nagyothalló vagyok, ő pedig szemüveges. Szégyelltem is magam érte valamennyire, de Koleszár tanárnő könnyen és viccesen vette a játékot, ami megnyugtatott. Miközben Marcinak el kellett mennie valahova, rabszolgásdit játszottunk, aminek az volt a lényege, hogy egy kis cetlire felírunk egy szót, ami végül a táblán fog állni, és nekünk ki kellett találni, hogy ki melyiket írta. Ha kitaláltuk, az a személy a rabszolgánk lett. Jó volt végülis, miközben egy nővérpár érkezett meg, Astrid és Angelika - szimpatikusak voltak nagyon - .

De eközben megérkezett Matyi anyukája is, aki a vacsorát melegítette nekünk (paprikás krumpli volt, friss zsemlével) és nekiálltunk enni, aztán az asztalnál beszélgetni. Pont Balázs és Astrid melett foglaltam helyet, aztán végig azt hallgattam, hogy mennyire tudják cikizni egymást, jó volt hallgatni őket. Közben Berci is megjött, hozzánkvágódott. :)

Aztán kezdődött újra a játék... Beugrót játszottunk. Igen, AZT a Beugrót. AZT amiben Szabó Győző is játszik. Mikor elkezdtük volna a játékot, Timi is megjött, aki (nemtudom, hogy 22.-ike előtt vagy után), de a 17.-ik születésnapját ünnepelte az este. Boldog születésnapot neki! Na aztán játszottunk sorra rendesen, mire én is sorra kerültem Virággal együtt. Egy állatgondozót, kellett eljátszanom, aki halálosan szerelmes az orangutánba és ezért felmond. Balázs írta fel nekem a hangulatokat - köszi Balázs :) - , ilyeneket: drogos, lányos, izmos, lassú, kínai... alig győztem gondolkodni, hogy hogy csináljam de aztán végülis jól sikerült. De ezt Virágnak is köszönhetem, elvégre jól játszott, és kissé felszabadultabbnak éreztem magamat.

Azután következtek sorra a játékok, mint pl. a lassítás, mindegyikünknek el kellett játszani egy belassulást, amit Koleszár tanárnő mondott, mint pl. "Fotózás egy automatában" - ezt Noémi játszotta - , vagy "Első repülőutam" - Nóri - , vagy "Elkaptam a menyasszonyi csokrot!" - Berci - . Nekem a "Feleségem főztje igen 'jó'!" jutott. Eljátszottam először, normálfelvételbe, hogy a "feleségemtől" kapok valami kaját és vágok egy kis pofát, hogy hát hiányzik belőle valami. Aztán lassítva, hogy megkóstolom, és vágom a pofákat, hogy hú de rossz, második kanállal pedig már elég volt, de közben a "feleségemnek" mutatom, hogy "Naja, a főztőd igen 'jó'". Tettem ki egy képet, de a képen sajnos nem olyan jó, mint élőben látni. De nembaj, van akinek megadatott az élvezet. :)

Közben Botond is megjött, és folytatódott a játék... tolmácsolás (Beugró módra), aztán két ember játszik az egyik a kezével mutogat míg a másik beszél, de az nem tudja, hogy az első mit mutogat s így ki kell hozzá valami szöveget találni... :) Mire aztán zsebszöveget játszottam Botonddal, ketten voltunk a vadászok egy vadászlesen, viszont Botond egy bérgyilkos volt, aki meg akart ölni engem, de nekem azt kellett mondanom: "Hát ha megölsz, akkor nem tudod meg azt a titkot, amit én tudok!". Szerintem ezt egy kissé elbénáztam, bár ketten egész jól kiegészítettük egymást... ezután pedig csacsogóversenyt játszottunk. Astrid és Nóri elkezdtek valamiről mesélni nekünk, de nem szabadott nekik szünetet csinálni, és végül az veszít aki természetesen megáll. 2 perc után Koleszár tanárnő már nem bírta hallgatni, annyira nevetett és közölte velünk, hogy milyen fantasztikus és, hogy erre ugye csak a nők képesek. De Balázs kikérte magának, hogy még ilyet ni, így hát Balázs és én ketten nekiálltunk csacsogni, én elkezdtem mesélni a borzalmas iskolahetemről. Viszont jól bírtam az iramot, hallottam ahogy Balázs is mondja rendesen a maga történetét, viszont Koleszár tanárnő itt is feladta 2 perc múlva és megjegyezte, hogy micsoda képtelenség. :D Nóri is megjegyezte, hogy érdekes, hogy mi fiúk is gesztikulálunk csacsogás közben, holott az ember azt gondolná, hogy ilyet csak a lányok csinálnak - ez aranyos volt tőle. :D

Ekkor Angelika - aki a kamerájával felvételeket készített - azt az ötletet találta ki, hogy mindannyian egyszerre csacsogjunk. Hát szerintem egész Bécset sikerült túlharsognunk, bár én 30 mp után feladtam mert kiszáradt a szám. Ezután még beszélgettünk egy kicsit aztán indultunk haza mindannyian, elvégre már 11 óra is elmúlt. A legközelebbi találkozó február 26.-ikán lesz, nagyon szeretnék majd elmenni...és íme egy csoportkép rólunk. :)

A kissebb rossz...
Ehhez az örömhöz is tartozik egy kis fájdalom, bánat... örülök annak, hogy a társaság - akik már évek óta ismerik egymást - ilyen jól kiegészítik egymást, mennyit nevetnek és mennyire össze vannak hangolva. Kicsit rossz nekem, hogy nem lehettem ennek a társaságnak korábban tagja, mert ugye egy magányos kissrác vagyok, akinek épp, hogy van egy igazi barátja, nőszemélyben, de ö is 500 km-re él tőlem. De azért reménykedek, hogy összejövök a társasággal és kedveljük majd egymást, csak idő kérdése...
S most a nagyobb rossz...

Hétfő, 2010. Január 25.
Mondhatni, hogy szarul indult a hét... elvégre keddig készen kell lenni a madridi prezentációval és eznap délután egyébként is röplabda meccs volt.

A hétfő délelőttöt megkaptuk a tanároktól, hogy befejezhessük a Comenius Project-et, méghozzá az informatika teremben. Amíg én a kvíz kérdéseket fordítottam angolra, addig a két csaj csinált a suliról fotókat... mire végeztem, Margareta és én újra elmentünk fotókat csinálni, míg Alexandra és Alfred meg a laptopomnál maradtak és mondtam nekik, hogy legyenek szívesek csináljanak egy Powerpoint prezentációt Bécs látványosságairól. De az a hülye Alfred - aki egyébként is marha furcsa egy gyerek - az eszébe véste, hogy ő márpedig azt csinálja amit ő akart csinálni, így Ausztriáról meg úgy Ausztriáról... mondtuk is neki, hogy marha, amit ő akar, azt a spanyol diákokat egyáltalán nem fogja érdekelni, s a kvízkérdésekben úgyis benne van már. Erre feltartja a fejét, megsértődik és tovamegy. Hát gondoltam, most már menjél a jó büdös... tudjátokhova.

Lényeg a lényeg, hogy a fotókat feltöltöttem Alex iPhone-járól és lementettem őket. Eztán 12 óra volt (nekem és Margaretának 12-kor mennünk kellett a meccsre, és amúgy is 12 óráig volt szabad az informatika terem), úgyhogy indultunk haza, miközben Tamara szólt nekem, hogy nézzem meg a tervrajzot, a röplabdával kapcsolatban. Kár volt neki, mert felhúztam az agyamat rajta. Ugyanazokat az embereket állítja be, mint tavaly, s tavalyelőtt és TUDJA a 70-s IQ agyával, hogy nem nyertek, akkor változtatni kéne. Főleg, beállítja maga mellé Danijelt, aki kurva szarul játszik és Tamara meg ez miatt idegesíti fel magát, ha meg ideges, akkor nem tud a játékra se koncentrálni. Na mindegy, mondtam neki, hogy jól gondolja meg.

Margareta és én hazamentünk, ettünk egy csirkés salátát, aztán indultunk a Sport&Fun Halle-ba ahol a meccs zajlik. Már ott megbeszéltük, hogy Danijel helyett én leszek a beállítva. Ment is minden rendesen, mire a középső blokkoló pozícióban blokkoltam, az ellenfél pedig ugye támadott, de rá is csapott rendesen a kezemre. Úgy fájt a hüvelykujjam, hogy azt hittem eltört, be is dagadt rendesen, még most és tiszta duzzanat. Erre kiállított Tamara, hogy nem tudok játszani az ujjam miatt, és beállította Danijelt. Hát nem voltam ideges... ha akarok valamit, akkor még vérző kézzel és lábbal is végigcsinálom.

Első játszma: vesztettünk.

Második játszma: megint én bent, 6 pontot nyertünk, mire kiállítottak, DE Tamara 3x is azt mondta nekem, hogy maradjak, mire az edző azt mondta, hogy cserélni kell, mert az a hájpacni Danijel addig nem hagyta az edzőt, amíg be nem állította. Arra hivatkoztam, hogy Tamara azt akarja, hogy bent maradjak ezért nem megyek ki, mire Tamara a szemembe ordít, hogy: "Miii, én nem is mondtam!". Tulajdonképpen ez idegesít marhára, hogy a szemembe hazudik, holott 5 mp-vel azelőtt mást mondott nekem, mert ilyen egy kétszínű dög. Hát gondoltam magamba, bekaphatjátok!

Okot nem is kaptam rendeset, hogy miért állítanak ki folyton engem és mindig ugyanazzal a személlyel kell cserélnem. Ráadásul egy hibát se vétettem játék közben, minden edzésen ott voltam és nem játszhatok rendesen. Nem azt mondom, hogy nem hibázok, mert én is hibázok, ez természetes, de azok akik hibáznak, sőt jóval többet mint én azok végig játszhatnak és ráadásul edzésre is rendszertelenül jönnek - gondolok itt Tamara-ra és Danijelre - . Hol itt a logika? Erre Margareta fogta a cuccát és hazament, arra hivatkozva, hogy minek jött, ha nem játszhat?

Második meccs: megnyertük.

Harmadik meccs: megnyertük.

Negyedik meccs: vesztettünk.

Ötödik meccs: amiben már én voltam, mert ugye engem is az utolsó pillanatban kel beállítani, mert én is olyankor vagyok jó. A fejem már tiszta vörös volt, mire Marko megjegyzi, hogy de szarul játszok most. Na erre elvesztettem az önuralmamat, és fellöktem, mondtam is neki, hogy most már aztán kuss legyen. Érdekes, hogy ezután ö is folyton hibát hibára halmozott... bűntudatot is éreztem miatta, hogy fellöktem, elvégre Marko egy tök rendes és jó fej srác, ezért is kedvelem őt.

Ja, és vesztettünk. Miért? Mert a jókat utolsó pillanatra kell hagyni, a rosszakat pedig játszani hagyni. De tulajdonképpen miért is izgatom magam emiatt, hiszen ezt minden egyes évben eljátszottuk... következő alkalommal mi lesz? Kinyalhatják a seggem! Rám ne számítsanak, úgy gondolom, hogy jobb csapattársakat érdemelek, főleg olyanokat akik nem a szemembe hazudoznak és ha már lecserélnek akkor egy jó érvvel cseréljenek le.

Hazamentem dúlt fúltan, elmondtam a világot minden szarnak, közben Marko-nak küldtem egy SMS-t, hogy nagyon sajnálom az incidenst, mire MSN-en azt írta, hogy csodálkozott is rajtam, de ha lehet, akkor legközelebb ne csináljak ilyet, mert ki tudja mit rosszat fog ő csinálni, szóval tisztáztuk a helyzetet, bár ma a suliban nem igazán szóltunk egymáshoz - ami nekem szarul esett, elvégre jó haverom - .

De otthon, még éjfélig csináltam azt a hülye prezentációt, mire végeztem, azt sem tudtam már, hogy a Földön vagy egyáltalán a Marson vagyok. Bezuhantam az ágyba, fájó duzzadt ujjammal és csak néztem ki a fejemből, gondolkodtam, hogy mivel érdemeltem ki, hogy ennyi keservet kaptam attól a hétfői naptól...

Ugyanúgy ebben az esetben is van öröm. Nincs olyan, hogy nincs a fájdalomban öröm, mert akkor pesszimista lennék, hisz jobb optimistának lenni. S, hogy mi az öröm? Megtudtam az igazságot. Megtudtam, hogy kikre lehet számítani és hogy kikkel érdemes a jövőben szóba állni.

De a legfontosabb öröm: vesztettünk. Újra!

Öröm és fájdalom... két tényező, ami szépen és teljesen kiegészíti egymást. Emlékszem, anya mondta nekem kisgyermek koromban, hogy "Ádi, ne örülj ennyire, mert sírás lesz a vége...". Anya óvó szavai igazak, csak most már nem sírunk. Most már nincs, ki figyelmeztessen minket. A lelkünk sír, a lelkünk örül, nem mutatjuk ki valójában az érzelmünket, mert nem akarjuk, hogy a keselyük belőle táplálkozzanak.

Öröm és fájdalom...

Irónia...

...egy mindennapos téma, dolog ami mindig ott áll melletted, mindegy, hogy az téged érint vagy másokat. A lényeg, hogy ott van. Az én esetemben, mind a két oldalon ott van, ami egyrészt jó is meg nem is.

Hmm, hogy is kezdhetnék bele? Kezdjem a tegnappal és folytassam a mával? Azt hiszem így a legjobb, de ha elmesélem a történetet, sokak számára érthetetlen lehet a történet, elvégre a gyökerek az elmúlt 12 évbe nyúlnak vissza. A sztori címe talán ez lenne: "Apám és én... meg a hazudozás".

Tegnap este, iwiw-en bejelölt egy nő, legyen a neve 'Rajtmár Kati' (tiszteletből nem írom le az igazi nevét, elvégre nem akarom bántani őt). Nem ismertem meg a képek alapján, viszont a hely neve ismerős volt, hiszen Kaposvártól nem messze van, ahol ugyebár 11 évig éltem. Írtam is neki, hogy kérem indokolja meg honnan ismerjük egymást, aztán elküldtem a levelet. Mire elküldtem, a villanykörte felkapcsolódott, és rájöttem, hogy ki ő. Írtam neki, hogy most már tudom ki ő, még apámmal volt együtt 7 éve, találkoztunk is, elmentünk a budapesti Tropicariumba, voltunk Budapesten a lányánál is. Írtam is, hogy halványan emlékszek arra a napra, elvégre egyetlenegy nap volt és azóta annyi minden történt. Egy óra múlva kaptam egy levelet tőle. A levélben az állt, hogy apám újra összejött vele, mert ugye apám éppen válik attól a nőtőll, akivel 10 éve összejött és édesanyukámat csalta. Természetesen leírta 'Kati', hogy sajnálja, hogy nem TUDJUK tartani a kapcsolatot apámmal. Rájöttem, hogy ezt hangsúlyozza a legjobban, és forszírozni akarna minket, hogy "újra" összejöjjünk, mint apa és fia. Bár tudom, hogy ez sose fog neki sikerülni, mert apám és én két külön kategóriába tartozunk, két külön ember vagyunk. Iránta semmit sem érzek, habár tudom, hogy biológiailag ő az apám, viszont lelkileg nem. Nekem nincs apám, nekem volt egy, de az az ember eltűnt valahova és felcserélődött egy egoista, cinikus, kapzsi emberré.

'Kati' azt írja, hogy tőle tudja a információkat. Akkor miért nem tudja, hogy nyáron kerek-perec megmondtam apámnak, hogy hagyjon engem végre békén, már egyébként is elegem volt abból, hogy mindig lenéz, mintha ő annyi mindent elért volna az életében. Itt van 46 évesen a semmiben, nem tud felmutatni semmi értelmeset, csak az, hogy van egy autója és kétszer elvált. Büszkélkedhetnék és hordhatnám magasan az orrom, hogy van egy lakásunk Bécsben, egy házunk Lipóton, ami nemsokára lakható lesz, tudok 4 nyelvet beszélni, tehát többre vinném az életem mint ő. De nem teszem, mert nincs értelme megjegyezni. Ismerőseim, barátaim tudják ezt és ők büszkék rám, ez a tudat nekem elég.

Csak azt nem értem, hogyha valakinek tudtára adok valamit, az miért nem ért a szóból? Miért nem lehet engem nyugodtan hagyni? Mit akar tőlem egy olyan ember, akit nem érdekel, hogy mi van velem, ki a franc lett belőlem az elmúlt 6 év alatt (ugyanis 6 éve, hogy nem találkozunk, azóta láttuk egymást vagy 4x). Sőt, miért kell a párjának felkeresnie, hátha lesz valami? Semmi nem lesz már ebből a kapcsolatból és jobb is így. Vagy inkább legyen, és álljak ott mellettük majd egy szülinapi zsúron megtörten, hamis mosollyal, mikor a lelkem kikiabálná magát legszívesebben, hogy ELÉG? Vagy egyszerűen ilyen buta emberek vannak, hogy hazudoznak a másiknak és a másik meg beletipor a harmadik lelkébe? Nem tudom, nem is érdekel innentől kezdve. Nekem megvan a magam élete, problémákkal és boldogsággal, de nélkülük. Az, hogy ők hogy élnek, legyen az ő bajuk, csak engem hagyjanak ki belőle, mert én nem vagyok két "idegen" számára a támaszpont... ennyit (egy kis rész) a tegnapról...

A mai napon fejfájással ébredtem, gondolom a tegnapi "incidens" miatt. Kutyákat levittem, aztán suliba menet... német órán Faust-ot olvastunk, én voltam Valentino, Gretchen testvére, aki halála közben elmondta húgát mindenféle ribancnak, mert az Faust-tal hált és terhes lett.

Következett az angol óra, dolgozatokat visszakaptuk. Kicsit szomorú voltam, mert a dolgozatra 2-est kaptam, mert a hangospéldákon 12 pontból 3-at értem el. Hátrány, mert nagyothalló vagyok és ugye a magnó amúgy is torzít. Szar ügy. Angolon még egy könyvet kellett volna előadnom, ami végül is nem jött ki időben, mert csöngettek, majd pénteken fogom előadni.

Következett a matek doga, 2 órán keresztül. Mondhatom, nagyon fasza volt... végülis minden feladatot megcsináltam, bár az utolsó feladatot tudom, hogy rosszul számoltam, mert törtszámok jöttek ki eredményként, míg a tanárnő azt mondta, hogy "szép számok" jönnek ki (értsd: egész számok). Na fasza, de legalább megpróbáltam. Érdekes, hogy tanul az ember erre a bigyóra, de mire sorra kerül valahogy sikerül idegességében elrontania. Ráadásul idegesített a mellettem levő csaj (akinek igen szappanszaga van, de nem tudom miért) mert folyton segítséget kért, mire lemásolt rólam pár adatot. Nem is az volt a baj, hanem az, hogy én csináltam volna tovább (lapoznom kellett) mire ő folyton mondogatta, várj várj, aztán közbe meg a mögöttem levővel beszél. Na mondtam már neki, hogy menjen a jó büdös valagba! Én meg kapom majd a rossz jegyet, míg ő majd a jót, mert "segítek" neki? Még mit nem, tanuljon az istenit!

Szóval végeztem a dogával, mire 2 óra torna órám volt, nagyon fasza: kézilabda és foci. Mindig a szaros foci, ki nem állhatom egyszerűen. De megpróbáltam apait-anyait beleadni a játékba. Utána meg mentem Comenius Projectre: az egész egy projekt, amit Spanyolországban, Litvániában, Lengyelországban és Németországban tartunk, az egész 3.-ik osztályosok. Spanyolroszágba 15 diákot válsaztottak ki, köztük én is benne vagyok, bár szerintem azért választott az ofő, mert spanyolt is tanulok a suliban.

Naja, szóval a lényege ennek az, hogy az iskolánkat kell prezentálni legalább 30-60 percben, angolul természetesen. Először kellett a sulinak egy homepage-lapot csinálni angolul, amit leadtam már, aztán egy logót a sulinak: én Titán Atlaszt rajzoltam le, amint egy földgömböt tart, a földgömbön pedig Európa van rajta, országait pedig a saját zászlóival festettem be. Szerintem nem rossz, amint visszakapom felrakom ide.

Na szóval a bökkenő: a prezentáció. Jövő hét keddig kész kell lenni vele. Igaz csapatban vagyunk, de akkor is. Ismerem a csapattagjaimat és tudom milyen rohadtul lusták aztán rám marad a munka. Biz' isten ha gondok lesznek, szólok a tanároknak. Elvégre tényleg az menjen már, aki rendesen is dolgozik. Akkor még nem is mondtam, hogy közös ötleten kell csinálnunk, ami marha érdekes, elvégre 4 különböző személy vagyunk. Hmm, valahogy megoldom, hogy az én ötletemet vegyük a központba. Az egyszerű és nincs sok baj vele... szóval stressz egy csapásra.

Keddig készen kell lenni, aztán a tanárok megnézik, hogy melyik csapaté a legjobb, aztán azt választják ki és az lesz előadva. Fasza, most vagy a semmiért vagy a mindenért dolgozunk. Ha ezzel végeztünk, február 13.-ikán repülünk, és 17.-ikén jövünk vissza...

Igen... az irónia mindvégig ott van melletted. Mindegy, hogy a te iróniád vagy a másiké. A lényeg az, hogy ez egy fontos lételem, ami nélkül nem teljes az életed...

Furcsa...

Blogom felavatása... tulajdonképpen azért adtam ennek a bejegyzésnek a 'furcsa' címet, mert nem tudom, hogy fog-e egyáltalán érdekelni valakit is az én kis unalmas életem - most őszintén mondom: tényleg nem történik sok érdekesség az életemben - bár ha érdekel is valakit, azt szívesen várom itt a sorok között.

Furcsa, hogy ide írom soraimat, amit talán féltve őrzök, de ha itt kiírom magam, talán nyitottabb emberré válok, ami nem is lenne hátrány. Furcsa helyzetben vagyok... szeretném ha minél többen is olvasnák a blogot, de magyarul írok. Jó lenne, ha németül is írnám, meg angolul is, hogy többen megérthessék, de nagyon tanácstalan vagyok...

Most nem tudok több gondolatot megosztani, ezért dióhéjban leírom mit csináltam ma: két kutyám felébresztett, természetesen le kellett vinnem őket egy körre. Aztán anyával elmentünk a Reiter-be (ez itt egy ilyen bolt, ahol függönyöket, lepedőket meg stb., tehát háztartási anyagokat lehet venni), aztán hazajöttünk, mert semmi érdekes nem volt abban a boltban. Bár anya el akart menni a Shopping City Süd-be, míg én azt hittem, hogy a Shopping Center Nord-ba akar menni, ezért azt mondtam, hogy nincs kedvem menni, egyrészt az SCS 45 perc autócskázás meg még órás körbebaktatás, másrészt meg az SCN itt van egy köpésre és ott nem kell annyit csoszogni. Így hát vásároltunk egy pár dolgot a Hofer-ba (magyarországon az Aldi a megfelelője) és hazajöttünk takarítani. Azt hiszem a virágokra ráfért egy jó alapos tusolás, most már élettelibbnek néznek ki. :) Mire végeztünk, megint mondtam, "hogy a fene egye meg, veletek (kutyákkal) is le kell már menni megint!?" Levittem őket, még egy körre, aztán kaja és blogszerkesztés...

Hát azt hiszem mára megvolt a kalandom. Majd napokban még beszámolok gondolataimról és életemről...